Korábbi előadásaiban azt mondta, hogy a klímaváltozást az emberiség biztosan túléli, de a technológiai civilizáció összeomolhat. Miért gondolja így?
A bioszféra, maga a természeti rendszer egyáltalán nincs veszélyben. Persze, lesznek fajok, amelyek kihalnak, lesznek, amelyek megmaradnak, de a bioszféra, ha kicsit átalakulva is, de túl fog élni. Azzal a gondolattal viszont meg kell barátkoznunk, hogy olyan fajok is eltűnnek majd, amelyeket szeretünk. Sokkal hatékonyabb számunkra ugyanis, ha azt mondjuk: rendben, hogy szeretjük ezeket az állatokat, de olyan sokba kerül megmenteni őket, hogy az emberiség látná a kárát.
Tudna példát mondani ilyen fajokra?
A kutatómunkám nagy részét a dél- és közép-amerikai esőerdőkben végeztem. Itt, a hegyekben léteznek úgynevezett felhőerdők, amelyek olyan magasan vannak, hogy folyamatosan felhőtakaró fedi őket. Minden hegynek sajátja van, és az itt élő fajok is teljesen mások, egy-egy hegyre jellemzők csupán. Ahogy a klíma változik, az átlaghőmérséklet emelkedik, a felhőerdők visszahúzódnak, és előbb-utóbb eltűnnek. Mindegy, mit teszünk, ez meg fog történni. Az egyetlen módja, hogy megmentsük ezeket az állatokat, az lenne, hogy mindegyiket állatkertekbe szállítsuk, és megpróbáljuk életben tartani. Ez rengeteg pénzbe kerülne.
Arra viszont nem gondolunk, hogy az évmilliók alatt, amikor a klíma korábban melegedett – ez természetes módon is megtörtént párszor –, ezek a felhőerdők egy időre eltűntek, majd újra megjelentek, ahogy a hőmérséklet hűlni kezdett. A hegyeken élő állatok egy része feljebb költözik, alkalmazkodik az új körülményekhez, új fajok jönnek létre, amelyek megint a felhőerdőkben érzik jól magukat.
Azt szokták mondani, hogy az emberek a hatodik nagy kihalási hullámot indították el az elmúlt években. De vajon mi történt az előző öt kihalási hullám után? Ugyanaz, ami most is fog: hacsak nem pusztítjuk el teljesen a bolygót, akkor néhány faj biztosan túl fog élni, és egy idő után új biológiai diverzitás alakul ki. A probléma az, hogy ez az újjászületés 5-10 millió éves időintervallum alatt történik, mi, emberek pedig nagyon önzők vagyunk. Szeretjük azokat a fajokat, amelyekkel együtt élünk. Nem akarjuk, hogy kihaljanak.
Hogyan kellene eldöntenünk, hogy mely fajokat kell megmentenünk, és melyeket hagyhatunk kihalni?
Nem az a kérdés, hogy mely fajokat érdemes megmenteni, hanem az, hogy melyeket tudjuk. A másik oldala a dolognak az, hogy több fajról is hallani, amelyek jobban érzik magukat a klímaváltozás miatt, növekszik az egyedszámuk. Róluk nem beszélünk, ugye?
Mely fajok azok, amelyeknek kedvez a klímaváltozás?
A rágcsálók például ilyenek, és a kórokozók is. A patogének köszönik szépen, nagyon jól vannak. Ők nagyon jó példát adnak arra, hogyan képes egy-egy faj túlélni akkor, ha a fő élőhelye kipusztul, hiszen, ha változnak a körülmények, másik gazdaszervezetbe költöznek. Ez tökéletes példája az ökológiai illeszkedésnek (ecological fitting), ami azt jelenti, hogy egy faj képes túlélni a természetes élőhelyének elvesztését, és fejlődni valahol máshol.
Minden faj, amely képes mozogni a klímaváltozás hatására, túl fog élni. Azok a fajok, amelyek csak egyetlen helyen tudnak életben maradni, ki fognak halni. Költhetünk rengeteg pénzt és időt arra, hogy próbáljuk őket megmenteni, de a kérdés előbb-utóbb az lesz, hogy mindezt az erőforrást nem lenne-e jobb arra költeni, hogy azokat a fajokat segítsük, amelyek egyébként is képesek lennének túlélni. Különben ronthatunk is a helyzeten, ahelyett, hogy jobbá tennénk.
És mi a helyzet az ökológiai egyensúllyal? Nem lesz baj, ha ez felborul?
A természet egyensúlya egy 17. századi romantikus elképzelés. A természet önfenntartó, az egyensúly kifejezés viszont azt sugallja, hogy statikus. Azt gondolhatnánk, hogy ha engedjük a változást, akkor az egész szétesik. A valóság azonban az, hogy a természet evolúciós rendszer, folyamatosan változik. Brazíliában például, ha megvizsgáljuk a békapopulációt az esőerdő egyik részén, majd néhány év múlva visszamegyünk, teljesen más fajokat találunk a korábbiak helyén. Nem kihaltak, hanem arrébb költöztek, talán azért, mert a szárazságra érzékeny fajoknak a megváltozott környezet miatt új élőhelyet kellett keresniük, a szárazságkedvelők pedig a helyükre érkeztek.
A bioszférát tehát nem kell féltenünk. De mi a helyzet az emberi fajjal?
Mint faj sokan vagyunk, és mindenhol ott vagyunk. Túl fogjuk élni, hacsak nem robbantjuk fel az egész bolygót. A kérdés már csak az, hogy kik vannak a legnagyobb veszélyben. Valójában azok, akik nagy népsűrűségű, magas technológiai fejlettségű városokban élnek, ahol, ha az internet két napig eltűnik, összeomlik az élet, és ahol nem tudják, hogyan szerezzenek élelmiszert, ha az nem jelenik meg a szupermarketek polcain. Azok viszont, akik tudják, hogyan kell termeszteni, állatot tartani, vadászni, halászni, lehet, hogy nem tudnak semmit az internetről, viszont ők fognak túlélni. Ezért nem is az a kérdés valójában, hogy az emberiség túl fogja-e élni a klímaváltozást, hanem az, hogy a modern civilizáció mely előnyeit akarjuk megtartani.
Mit tehetünk ez ellen? Fenntarthatóbb módon kellene élnünk a városokban is?
Sok mindent tehetünk. A klímatudósok évtizedek óta dolgoznak ezen, van ötletünk, hogyan lehetne megmenteni az embereket. De semmilyen javaslatból nem lesz cselekvés. A bürokratikus szervek nem szeretik az innovációt. Segítene például, ha átállnánk a körkörös gazdaságra, azaz biztosítanánk, hogy nem veszünk egyszer használatos termékeket, ha valami elromlik, nem kidobjuk, hanem megjavítjuk. Minden olyan közgazdasági elképzelést el kell vetnünk, amiben a növekedés a siker kulcsa.
Jelenleg az összes érvényben lévő filozófia ilyen, és ilyen volt az elmúlt 300 évben is. Még azok is, amelyek teljes ellentettjei egymásnak. Az evolúcióbiológiában tudjuk, hogy a növekedésnek ára van: ha egy gyíkfaj több utódot produkál, mint amennyi túl tud élni, akkor néhányuk el fog pusztulni. Ez a természetes szelekció. Ha gyíkokról beszélünk, ez nem zavar minket, de ha emberekről, akkor már nem olyan egyszerű a dolog: jobb életet szeretnénk a gyerekeinknek, de úgy, hogy közben a saját dolgainkat, kényelmünket is szeretnénk megtartani.
Két lehetőségünk van: vagy átállunk egy fenntarthatóbb közgazdasági rendszerre most, vagy várunk, amíg összeomlik a civilizáció, és akkor kezdünk valamit azokkal, akik túlélték. A baj az, hogy annyira fejlett a technológiai infrastruktúránk, hogy nagyon egyszerű elpusztítani, de szinte lehetetlen újra felépíteni. Ironikus, hogy a technológiailag legfejlettebb területeken élő emberek azok, akiknek a legnagyobb lehetőségük van megoldani a problémát. Azoknak az embereknek a kezében van a lehetőség a változtatásra, akik a legnagyobb veszélyben vannak.
Mit mondana a klímaszkeptikusoknak, akik szerint a klímaváltozás egy természetes folyamat, és nem kellene aggódnunk miatta, hiszen nélkülünk is megtörténne?
Bárki, aki azt hiszi, hogy a mostani klímaváltozásban az ember nem játszik komoly szerepet, egyszerűen téved. Nemcsak nem szabadna hallgatnunk rájuk, hanem szót sem kellene adnunk nekik. Egyáltalán nem értek egyet azzal, hogy ha egy klímaszakértőt szólaltatunk meg, akkor mellette egy klímaszkeptikusnak is hangot kell adni. Nem kell. Ez olyan, mintha lenne egy emberünk, aki azt mondja: nem jó dolog autóval egy épületbe hajtani, de meg kellene hallgatnunk azt is, aki szerint igen.
Azt is meg kell értenünk, hogy sürgősen cselekednünk kell: 2050 körül, ha nem teszünk semmit már most, az emberiség 50 százaléka ki fog pusztulni. Nem kell törődnünk a túlnépesedéssel. Még én is fogok olyan sokáig élni, hogy lássam, ahogy drasztikusan romlani fog az emberek életminősége, az ön gyerekének már azon kell gondolkodnia majd, hogyan fog túlélni.
Hogyan győzhetjük meg a klímaszkeptikusokat mégis?
Sehogy, nem kell velük foglalkozni. Nekünk, akik tudjuk, hogy a klímaváltozás valós, tehát nem hiszünk benne, hanem tudjuk, az a feladatunk, hogy annyi embert mentsünk meg, amennyit tudunk. A klímaszkeptikusokat is. De utána nem lesznek meghívva a döntéshozók asztalához.
A koronavírus-járvány miatt nagyon aktuális most az ön és kollégája által kidolgozott Stockholm Paradigma. El tudná mondani, hogy mi is ez pontosan?
A Stockholm Paradigma több részből áll, mindegyikről tudtak már korábban a biológusok, de mi rendeztük össze rendszerezett formába. Az egyik része az, hogy mindegy, mennyire tűnik speciálisnak egy faj a saját élőhelyén és életmódjában, mindig van lehetősége költözni, és máshol is túlélni, ha van rá lehetősége. Van 7 békafaj például Costa Ricán, amely csak a felhőerdőkben él, pár évtizeddel ezelőtt mindegyiket kihaltnak nyilvánították, mert nem találták őket az élőhelyükön. Nemrég felfedeztek az egyik fajból néhány példányt a hegyen, sokkal lejjebb, egy vízmosás mellett. Költöztek, és alkalmazkodtak a megváltozott körülmények miatt. Más kérdés, hogy egy fajnak mik a preferenciái, mit szeret, de ha rá van kényszerítve, túl tud élni ezektől függetlenül is. Ez a már korábban említett ökológiai illeszkedés.
Kiderült, hogy a betegségek esetében is igaz. Korábban úgy gondoltuk, hogy ha egy patogén elkezd egy másik fajt is fertőzni, az biztosan mutáció eredménye, de kiderült, hogy nincs mutáció, a patogén mindig át tudott volna ugrani más fajokra is, csak addig nem volt rá lehetősége. Az egyetlen oka annak, hogy néhány kórokozó miért nem ugrott át vadállatról emberre, az, hogy nem volt rá lehetősége, nem találkozott a két faj. Most, hogy ez megtörtént, a patogén örült, hogy új élőhelyet talált magának, és szaporodni kezdett. A betegségek nem új mutációk eredményei a kórokozók evolúciós rendszerében, hanem új ökológiai lehetőségek eredményei, amit a klímaváltozás tesz lehetővé, valamint az emberi technológia, urbanizáció, globalizáció, illetve az utazás.
Az ecological fitting szakkifejezést először 1980-ban publikálta Dan Janzen. Korábban máshogy hívták, de valójában az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején a kutatók már gondolkodtak ilyesmin, és mi úgy gondoljuk, hogy Darwin is megfogalmazta már.
A Stockholm Pardigma másik része a patogénekre vonatkozik: amikor a klímaváltozás miatt a fajok mozognak, a kórokozók találkoznak olyan fajokkal, amelyekkel korábban még soha, és ezekben is túl tudnak élni.
Ez történt a koronavírusnál is.
A koronavírus esete jó mintája egy speciális mechanizmusnak, amit először 2015-ben írtunk le: az ugródeszka dinamikának, ami angolul stepping stone dynamic néven fut. Ez az angol kifejezés azt az analógiát követi, hogy ha egy szélesebb folyón akarunk átkelni, szükségünk van benne kövekre, amelyekre ráléphetünk. A koronavírusnál minden egyes faj egy-egy követ jelképez.
A patogén a denevérekben élt, amelyek olyan piacra kerültek, ahol más élő állatok is voltak. A denevérek megfertőztek néhányat, és, tegyük fel, egy kutyában vagy tobzoskában néhány olyan variáció is túl tudott élni, ami a denevérben nem. Kiderült, hogy közöttük van olyan is, ami meg tudja fertőzni az embert. Millió denevérrel tele lehet a házunk, de nem lennénk betegek, viszont ha lenne otthon egy kutya, amire átugrik a vírus, már igen. Ezért fontos nemcsak a már beteg állatokra és emberekre koncentrálni, hanem a meg nem betegedettekre is, például ez esetben a denevérekre.
A denevér csak egy forrása az ilyen betegségeknek. Mit tudunk tenni, hogy több ilyen lehetséges járványt kivédjünk?
Maga a jelenség nagyon gyakori. Valójában annyit kellene tenni, hogy az összes kínai élőállat-piacot szabályozni kell, mint minden más, húsokat feldolgozó területet.
Gondolja, hogy viszonylag könnyen megúsztuk egy ilyen relatíve alacsony halálozási rátával terjedő vírussal? Jöhetett volna egy sokkal pusztítóbb patogén is, ami rádöbbenti az embereket arra, hogy valahogy védekezni kellene.
Ez a járvány egy szörnyű dolog, de nagyon szerencsések vagyunk. Ha ez a vírus annyira halálos lenne, mint a spanyolnátha, 750 millió halottról beszélnénk, nem 2 millióról. De mivel a globális piac annyira összekötött, és olyan törékeny, még egy ilyen járvány is összeroppantja. Minden országban felkészületlen volt az egészségügy. Donald Trump egy egész bizottságot feloszlatott, aminek az volt a feladata, hogy az ilyen járványokat jelezze előre, csak azért, mert Barack Obama állította fel. Most az egész ország szenved a döntése miatt.
De az egész világon ez a helyzet, nem csak az Egyesült Államokban. Senki nem volt felkészülve.
Ez a tanulság az egészből. Senki nem készült fel, senki nem vette komolyan, és ez azt jelenti, hogy nem vagyunk készek a következő járványra sem, ami akár holnap is lehet. Akár a majomhimlő lesz a következő, akár a Zika, nem készültünk fel még mindig.
A tudósok évtizedek óta mondják, hogy egy ilyen járványra számítani kell. Miért nem tettünk semmit?
A világ összes politikusa szkeptikus volt. A WHO vészhelyzet-elhárítási igazgatója, miután már tudtuk, hogy október tájékán Vuhanban megjelent egy SARS-féle patogén, januárban azt mondta: a SARS is a semmiből jelent meg, és magától el is tűnt.
Patogének nem jelennek meg és tűnnek el maguktól, mindig ott vannak valahol. Ha védekezni akarunk, meg kell találnunk a gazdaszervezetet, ahol még nem okoz betegséget a vírus, de képes megmaradni, és azt kell vizsgálnunk. Most már tudjuk, hogy mindig vannak rezervoárok, amelyek megfertőződtek, de nem betegek, és az újrafertőzés forrásai lehetnek.
Magyarországon ilyen rezervoár például a vaddisznó, ami képes a házi sertést megfertőzni afrikai sertéspestissel. Az állatorvosok beoltják a disznókat ellene minden évben, folyamatosan keresnek rajta, ahogy a gyógyszergyártó is. Az állattartó meg azt mondja, hogy a pluszpénzt ráterheli a hús árára. Mi fizetünk a megelőzés hiányáért, amikor csak annyit kellene tennünk, hogy hagyunk egy kis helyet a vaddisznók élettere, az erdő, és a sertéskarám között. A vaddisznók nem jönnének ki a nyílt terepre.
Látni lehet bármiféle változást a koronavírus-járvány hatására a döntéshozók viselkedésében? Elindult bármilyen felkészülés?
Egyelőre nem. Úgy gondolom, hogy az emberek kezdenek róla beszélni, de a döntéshozók szintjén még nem látni. A DAMA-protokollt 2014-ben publikáltuk, de már az 1990-es években beszéltünk róla, hogy biodiverzitás-leltárt kellene csinálni a patogének között. Senki nem figyelt ránk.
Két dolgot kell tennünk: meg kell határoznunk, hogy mennyi erőforrást kellett elhasználnunk a járvány elleni védekezésre, és ugyanennyit mindig meg kell tartanunk vésztartalékként, még akkor is, ha tíz év alatt nem jön újabb járvány. Mert akár holnap is jöhet a következő. Ugyanezt meg kell tenni a mezőgazdaságban és az állattartásban is.
Mit kellene tennünk, hogy tudunk felkészülni az ilyen betegségekre? A DAMA-protokoll a megoldás?
Igen, valójában mindenhol be kéne vezetnünk a DAMA-protokollt. Persze nincs annyi erőforrásunk és pénzünk, hogy minden egyes patogént megvizsgáljunk, de nem is kell, mert már tudjuk, mire kell figyelnünk. Tisztában vagyunk például azzal, hogy a patkányok problémát jelenthetnek, figyelni kell a macskákat és a kutyákat, a vaddisznókat és a sertéseket, a vad madarakat és a csirkéket. Azt is tudjuk, hogy milyen területeket kell monitorozni: a kórokozók az erdőből a mezőgazdasági területekre terjednek, a mezőgazdasági területekről a városba.
Ilyenkor két választásunk van: vagy kiirtjuk a problémát okozó fajt, vagy a környezetet változtatjuk meg. Fontosak a gyógyszerek is, de nagyon drágák, és sokáig tart kifejleszteni őket. Már rengeteg mindent tehetünk a megelőzésért most is, amik nem is kerülnek sokba, de ehhez meg kell tanítani az embereket a cselekvésre. Ha például a maláriáról beszélünk, két fronton lehet védekezni ellene: egyrészt a kertekbe nem szabad olyan virágokat ültetni, amelyek vonzzák a hím szúnyogot, másrészt, ha szúnyoglárvákat látunk a vízben, azt ki kell önteni. Ennyire egyszerű, de sokan nem tudják, hogyan segíthetnek a helyzeten. Az oktatás nagyon fontos, de sok kutató nem is foglalkozik az ilyesmivel. Pedig így növelhetnénk az esélyét annak, hogy a mi unokáink is túléljenek.
Kiemelt kép: Maja Rasic / Bloomberg / Getty Images
