A levéltár szóról sok laikus kihalt termekre, poros pergamenektől roskadozó polcokra és a félhomályban tekercseket böngésző kutatókra asszociál – egy olyan intézményre, amely legfeljebb a történészek számára fontos. A valóság ezzel szemben az, hogy bármikor szükségünk lehet a levéltári szolgáltatásokra, a közgyűjtemény ráadásul a demokrácia számára is alapot jelent.
A levéltáros felelőssége óriási, hiszen a jogszabályokat figyelembe véve meghatározhatja, hogy milyen forrásokat olvashatnak majd a jövő generációi. Az intézmény feladatairól és a legújabb kihívásokról dr. Kenyeres Istvánt, Budapest Főváros Levéltárának főigazgatóját kérdeztük.
A legprofibb történészek
Az 1990-es években a levéltárosok és a történészek képzése még külön szakon zajlott, dr. Kenyeres István így két diplomát is szerzett. Ekkoriban sokan azért választották ezt az utat, mert a levéltár szakra egyfajta professzionális történészképzőként tekintettek – nem egy történészóriás, így R. Várkonyi Ágnes, Szabad György vagy Szakály Ferenc maga is szerzett levéltáros diplomát. A szakon olyan készségeket oktattak, amelyek komoly segítséget jelentettek egy kutató számára, ilyen például a latin és német nyelvű szövegolvasás.
Aki ezt a szakot elvégezte, óriási előnyben volt azon történészekkel szemben, akik nem tanultak hasonló tárgyakat
– mondta a 24.hu-nak Kenyeres István.
A szakértő az egyetemen vette fel a kapcsolatot Budapest Főváros Levéltára (BFL) akkori főigazgatójával, Varga Lászlóval, azzal a céllal, hogy egy folyóirat alapításához kérjen támogatást – ez volt a Fons volt, amely immár a 25. évfolyamánál tart. A találkozó során munkalehetőséget is kapott, így 1994 óta dolgozik a közgyűjteménynél, melynek ma már ő a főigazgatója.
Kenyeres István pályája során a levéltárak világa és maga a szakma is jelentősen átalakult. Régen a közgyűjteményekben dolgozó történészek például komoly előnyt élveztek többi kollégájukkal szemben, hiszen közvetlenül hozzáférhettek a forrásokhoz, mára azonban a sok munka miatt alig marad idő a kutatásokra. A leglátványosabb változást azonban nem ez, hanem a levéltárak iránti érdeklődés növekedése, illetve az új idők kihívása, az elektronikus archiválás jelenti.
Az átlagembert szolgálják
Az idők során az archívumok funkciója rengeteget változott, napjainkban már nem túlzás azt állítani, hogy a közlevéltárak a demokrácia működésében is elengedhetetlen szerepet töltenek be. A levéltárak fő feladata az, hogy minden olyan információt, amely maradandó értékű lehet – legyen szó egyéni vagy nemzeti jelentőségű egyedi adatról –, hosszú távon is megőrizzenek.
A levéltárosnak óriási a felelőssége, tulajdonképpen mi döntünk arról, hogy mi az, ami megmarad majd a jövőnek
– nyilatkozta a 24.hu-nak a szakértő. Ez a szelekció ma már jellemzően a levéltár épületén kívül zajlik, a BFL például 700–800 intézményt és szervezetet, illetve irataikat ellenőrzi a főváros területén.
Az anyagok megőrzése ráadásul nem csupán a professzionális kutatók számára fontos, hiszen az utóbbi időkben a levéltárakat – részben a digitalizálás és az internet hatására – az amatőrök is felfedezték. Sokan saját családjuk, lakóotthonuk történetét igyekeznek megismerni, de az sem ritka, hogy a levéltár jogi segítséget nyújt, például nyugdíjviszonyra vagy ingatlanügyekre vonatkozó iratokat tár fel a levéltárakhoz forduló ügyfeleknek. „Ma már nem kérdéses, hogy a levéltárak egyik elsődleges feladata éppen a köz kiszolgálása” – mondta a főigazgató.
A szakértő szerint összességében a 19–20. századi iratok iránt a legnagyobb az érdeklődés. Ennek egyik oka a nyelvnél keresendő: a korábbi, jellemzően latin vagy német dokumentumokat csak a szakavatottak képesek elolvasni. A másik fontos faktor, hogy egy személy jellemzően három-négy generációig áll közvetlen vagy közvetett kapcsolatban a családja múltjával, tehát nagyjából 120 évig kell visszamennie a múltban, ha rokonaira vonatkozó adatokat akar gyűjteni.
Milyen típusú iratok is számítanak népszerűnek a BFL-ben? A lakóotthonok vizsgálata miatt elsősorban a térképek és tervrajzok, míg a családkutatás hatására az anyakönyvek váltak keresetté, de a közjegyzői iratok, a pártiratok és a fogolytörzskönyvek iránti érdeklődés is igen jelentős – utóbbiak egészen egyedi, semmilyen más forrásból nem megismerhető adatokat tartalmazhatnak egy-egy személyről.
A profik és az amatőrök számára egyaránt kedvező, hogy a 21. századra a levéltáraknál az ügyfelek kiszolgálása is látványosan felgyorsult. Napjainkban egy kutató elektronikusan iratkozik be, kikéri az iratokat, bejön a levéltárba, lefényképezi a dokumentumokat, és már nem is kell többet visszatérnie az épületbe ugyanazokért az anyagokért – ugyanez a folyamat korábban heteket vett igénybe.
Előbb fog elveszni egy 70 éves irat, mint egy középkori oklevél
Mióta a technológia lehetővé teszi, a mikrofilmezés, a digitalizálás is a levéltár fontos feladata. Ebben szintén komoly felelősség hárul a levéltárosra, akinek mérlegelnie kell, hogy milyen típusú iratokat érdemes feldolgozni. Az egyik kézenfekvő szempont az, hogy mennyire kutatott az adott anyag, ebből következően pedig épp a már fent említett újabb, 19–20. századi iratokat szokták mikrofilmezni vagy egyre inkább digitalizálni.
Előfordul azonban, hogy a levéltárosok a lehetőség felismerésével maguk teremtenek „keresletet” egy-egy irattípusra – így volt a közjegyzői iratok esetében, amik a digitalizálást követően váltak igazán népszerűvé. Kenyeres István szerint a legalapvetőbb szempont ugyanakkor az állományvédelemhez köthető:
A pergamenből készült középkori oklevelekért, illetve a régi, merített rongypapírokon keletkezett iratokért például kevéssé aggódnak a levéltárosok, hiszen ezek több száz évig is igen jó állapotúak maradnak. Az 1940–1950-es évek irataival viszont már más a helyzet: ezek jellemzően savasodó, könnyen roncsolódó papírok – gondoljunk csak az akár otthonainkban is fellelhető, elsárgult, töredező, régi könyvlapokra.
Ezek az iratok a savasodással szó szerint elkezdtek fizikailag megsemmisülni, nem véletlen, hogy a BFL elsősorban épp a modern iratanyagát mikrofilmezte, illetve digitalizálta mindig is
– mondta Kenyeres István, kiemelve, hogy a háborús bűnösök anyagait is ily módon sikerült megmenteni. A Szálasi-per például fizikailag rengeteg iratból áll, és számos olyan, Szálasi Ferenctől származó feljegyzést, így naplórészletet tartalmaz, amelyeket kifejezetten rossz minőségű papírra írtak ceruzával.
Ha ez nem történt volna meg, a magyar történelem egészen kivételes, pótolhatatlan forrásai tűntek volna el. Hasonlóan savas iratok ma kevéssé fordulnak elő, az újrahasznosított papírok, a stencil és a pauszpapír azonban nem ajánlott archiválásra.
Új idők, új kihívások
A 21. század egyik új kihívása, az elektronikus rendszerek terjedése a levéltárakat is elérte. Azt gondolhatnánk, hogy a digitális világban a közgyűjtemények szerepe csökkenni fog, ez azonban egyáltalán nincs így, hiszen az iratokat formájuktól függetlenül meg kell őriznie a levéltárnak.
A hagyományos ügyintézés során kézzel fogható, jellemzően papír formátumú anyagok maradnak hátra. Valószínűleg mindenkinek feltűnt már, hogy az elmúlt tíz évben az ügyintézésben is egyre meghatározóbbá váltak az elektronikus megoldások. A problémát az jelenti, hogy – az állampolgár számára kevésbé érzékelhetően – az ilyen tevékenység során is keletkeznek dokumentumok, úgynevezett elektronikus iratok, melyeknek megóvása teljesen új feladat elé állítja az intézményeket.
Bár ilyen anyagok egy ideje születnek már Magyarországon, az iratok legkorábban 15, jellemzően 20–25 évvel keletkezésük után kerülnek csak be a levéltárba, így egyelőre viszonylag kevés hasonló dokumentum van a közgyűjteményeknél. Kenyeres István szerint ennek ellenére a magyar rendszer már készen áll, sőt nemzetközileg az élvonalhoz tartozik.
„Az elmúlt egy évtized egyik legnagyobb kihívása az elektronikus archiválás” – nyilatkozta a főigazgató. Mint mondta, a BFL a Magyar Nemzeti Levéltárral, egy EU-s projekt keretében többek közt angol, holland, svájci és osztrák példát követve „építette meg” a magyar elektronikus levéltárat.
Milyen problémák is jelentkezhetnek a digitális adattárolás során? Az egyik kihívást az jelenti, hogy az elektronikus iratok meglepően sérülékenyek. „A papírra azt mondják, hogy könnyen elég, de azért messze nem a leggyúlékonyabb anyag – ezért élhettek túl tűzvészeket egyes levéltári anyagok. A digitális iratnál egyetlen bytehiba is elég ahhoz, hogy később helyreállíthatatlan legyen” – nyilatkozta a szakértő. Hasonlóan problémás a fizikai adathordozó kérdése, a CD-ről például mára bebizonyosodott, hogy 10–15 év után már gyakran használhatatlan.
A főigazgató szerint napjainkra a levéltárakban nem is annyira a fizikai megőrzés, hanem a megőrzésmenedzsment, az információtudomány vált a legfontosabb szemponttá. Alapvető kérdés például, hogy milyen formátumban tárolják az adatokat, hiszen nem ritka, hogy az elavulás miatt 10–15 év múlva egyes fájlok olvashatatlanná válnak – a BFL-nél több alkalommal is találkoztak hasonló esetekkel.
A fentiek persze azt is eredményezik, hogy 2020-ban már a levéltár szakirány egyáltalán nem olyan, mint az 1990-es években volt. Kenyeres István 15 éve oktat a képzésben, és annak átalakításában is jelentős szerepet vállalt, hiszen a BFL főigazgatójaként testközelből láthatta, milyen kompetenciákra is van szüksége egy mai levéltárosnak.
Aki ma jár az egyetemi képzésre, egészen mást tanul, mint amit én tanultam: mi középkori oklevélolvasást gyakoroltunk, most meg az XML-t meg az elektronikus iratok archiválását tanítjuk. Ennyire megváltozott ez a szakma
– állapította meg. A főigazgató hozzátette, a szak modernizálásának pozitív hatása a gyakorlatban is érezhető, a képzésen megszerzett tudás ráadásul egyéb területeken, például a közigazgatásban és a gazdasági szférában is hasznosítható.
Kiemelt kép: Farkas Norbert/24.hu
