Határlezárások ide vagy oda, mai világunkban szinte lehetetlen elképzelni, hogy milyen más volt a távolság fogalma a vasút, az autópályák és repülőgépek előtti világban. A közös uralkodó ellenére Budát és Bécset például még a XVIII. században is sok napi, veszélyekkel és nehézségekkel teli járóföld választotta el egymástól annak, akinek nem volt lehetősége saját, kiterjedt kísérettel utazni.
Drága, hosszú és kényelmetlen
III. Károly idején, a postaszolgálat 1722-es állami monopólium alá szervezése után a Habsburg Birodalomban lassan beinduló rendszeres postakocsi-járatok e távolságokat voltak hivatottak áthidalhatóvá tenni. Buda 1750. október 15-én kapcsolódott be ebbe a hálózatba, ekkor indult ugyanis meg a rendszeres, személyszállításra is alkalmas kocsikkal bonyolított postakocsijárat a két város között.
Az utazásnak ezen formája persze még mindig messze volt attól, amit ma gyorsnak, kényelmesnek vagy olcsónak neveznénk, a kocsik kezdetben hetente csak egyszer közlekedtek, az út közel két napig tartott, a fuvardíj pedig – amelyben az éjszakai szállás és az étkezések is benne foglaltattak – igencsak borsos volt.
Delizsánsz
A fejlődés azonban ettől kezdve töretlen volt. Két évvel később már kiszámítható menetrend szerint közlekedtek az akkoriban csak delizsánsz néven emlegetett gyorspostakocsik, amelyek az utasokon kívül leveleket és pénzküldeményeket is szállítottak. Az infrastruktúra lassú fejlődésével az utazás egyre gyorsabbá és kényelmesebbé vált, 1824-től pedig már éjszaka is haladó, ennél fogva az utat még inkább lerövidítő gyorskocsik váltották fel a nehezebb delizsánszokat.
A gyorskocsijáratok bőven a vasútépítések korába nyúlóan, 1888-ig közlekedtek, ma már csak az egykori budai állomás helyét őrző Gyorskocsi utca emlékeztet arra, hogy milyen sokáig jelentették ezek az alkalmatosságok a közlekedés leggyorsabb és legbiztonságosabb módját.
