Az érvágás gyakorlata több ezer évre, az ókori egyiptomiak idejére nyúlik vissza. Igazán széles körű népszerűségre viszont csak a II-III. század fordulóján Rómában praktizáló és író orvos, Galénosz munkássága révén tett szert. Ő Hippokratész elméletét továbbfejlesztve úgy vélte, hogy az emberi szervezetben négy testnedv, a vér, a sárga epe, a fekete epe, valamint a nyák van jelen. Amellett, hogy szerinte ezek egymáshoz viszonyított mennyisége meghatározta az emberek alapvető temperamentumát, azt is tudni vélte, hogy egyensúlyuk felborulása okozza a betegségeket.
Fél liter vért vesztett
Noha az érvágás mai szemmel meglehetősen barbár eljárásnak tűnik, bevett eszköze volt a gyógyászatnak hosszú évszázadokig, sokszor maguk a páciensek követelték végrehajtását. Ott van például George Washington, aki 1799. december 14-én úgy ébredt fel, hogy szorítást érzett a mellkasában. Attól félve, hogy orvosa nem ér oda időben, rabszolgáinak felügyelőjét kérte meg, hogy segítsen, és vágjon eret rajta. A mély seben keresztül közel fél liter vért vesztett, mielőtt lezárták volna.
Maradt a rossz gyakorlat
Miután orvosai megérkeztek, a következő nyolc órában további négy alkalommal vágtak rajta eret. Estére az Egyesült Államok első elnöke halott volt. (A mai kutatók szerint nagy valószínűséggel akut gégefőgyulladása volt, halálát pedig a jelentős vérveszteség miatt fellépő hypovolaemiás sokk okozhatta.) Egyik orvosa, James Craik is elismerte, hogy Washington állapotának végzetesre fordulásában a vérveszteség is szerepet játszhatott.
De miért maradhatott ilyen népszerű az érvágás, a nyilvánvaló veszélyek ellenére? A XVIII. és XIX. században sokat fejlődött az anatómia tudománya, és a betegségek diagnosztizálásában is nagy előrelépések történtek, ám a terápiák nem tartották a lépést a szervezet működésének jobb megértésével. Sok orvos gondolta úgy, hogy mégiscsak jobb tenni valamit, mint ölbe tett kézzel üldögélni.
Kiemelt kép: Wikipedia
