Az utolsó szívdobbanás? A teljes agyhalál? Az utolsó lélegzetvétel? Bármilyen furcsának tűnik, az orvostársadalom nem képes megegyezni abban, hogy mikortól számít valaki hivatalosan is elhunytnak, ezt pedig orvosolni kell, különben nem mérséklődik majd azon esetek száma, amikor valakit tévesen nyilvánítanak halottnak – írja a Science Alert.
Nyilvánvalóan morális, vallási és fizikai szempontból teljesen más a felfogás, de az orvosok még mindig nem határoztak meg egyetlen biztos pontot sem, amikortól egy ember orvosilag is hivatalosan halott. Most projekt indul, hogy megállapítsanak egy konszenzust a minimum klinikai sztenderdekre, amelyeket valakinek produkálnia kell ahhoz, hogy hivatalosan is halottnak nyilvánítsák.
A magyarul nagyon furcsán hangzó Világszintű Agyhalott Projekt (World Brain Death Project) vezető kutatója, a Dél-Kaliforniai Egyetemen dolgozó Gene Sung szerint a projekt jó kiindulópont lehet egy megfelelő párbeszéd elindítására. A cél alapvetően az, hogy minimalizálják a diagnosztikai hibákat, és egy
A projektből született tanulmány olyan szövegeket és döntéssegítő folyamatábrákat tartalmaz, amelyeken végigvezetve egy orvos el tudja dönteni, nagy eséllyel visszafordítható-e egy beteg állapota, vagy egyáltalán nincs rá esély. A hagyományos kritériákon kívül olyan ajánlásokat is tartalmaz, mint hogy van-e olyan betegsége az illetőnek, ami miatt csak úgy tűnhet, mintha beállt volna nála az agyhalál (ilyen lehet a Guillain-Barré-szindróma például), vagy kapott olyan gyógyszereket, amelyek összezavarhatják az eredményt.
A tanulmány azt is kijelenti, hogy a gyerekeknél duplán ellenőrizni kell az agy állapotát, mert a fiatal agy könnyebben gyógyul, viszonylag reménytelen esetekből is képes felépülni.
Az ajánlásokban továbbá ott van még az is, hogy a betegnek rendelkezésre álló forrásokat, valamint a kulturális különbségeket is érdemes számba venni.
A cél alapvetően azon műhibák megelőzése, amikor még élő embert küldenek a hullaházba, netán el is temetik – ilyen ugyanis, legalább is a szóban forgó szakértők szerint, túlságosan gyakran történik ahhoz, hogy ne legyen érdemes beszélni róla. Ha mindenki ezeket a folyamatábrákat követné, a kutatók szerint ritkább lenne az olyan eset, amikor azt olvashatjuk: valaki, akit halottnak nyilvánítottak, később magához tért a proszektúrán.
