William Shakespeare hatása a kultúrára, az általa ábrázolt események társadalmáról, történelméről őrzött képünkre szinte felmérhetetlen – és felülírhatatlan. A világirodalom egyik legnagyobb költője, drámaírója, sőt auktora mintegy 39 színdarabot írt egyedül vagy partnerrel közösen, 154 szonett és két hosszabb elbeszélő költemény fűződik a nevéhez, műveit több mint 100 nyelvre fordították le, drámái levehetetlenek a világ színpadairól, frappáns mondatait még ma is naponta idézzük.
Az 1564. április 23-a körül született (erre a három nappal későbbi kereszteléséből következtethetünk), és 52 esztendővel később ugyanezen a napon elhunyt William Shakespeare-ről mégis viszonylag keveset tudunk. Még igazán hiteles korabeli portréja sincs, életrajzán helyenként lyukak tátonganak, a többit az eltelt évszázadok során írók, kutatók, összeesküvés-elmélet hívők igyekeztek fikcióval és félinformációkkal betömni.
Bepillanthatunk magánéletébe
Az utóbbi években azonban több olyan kutatás indult – ezek egy része jelenleg is folyik –, amelyek segítik a tisztánlátást. A legmodernebb technológiát alkalmazó régészeti módszerek és interdiszciplináris vizsgálatok zajlanak egyrészt az „Új Ház”-nak („New Place”) nevezett lakóhelyén Stratford-upon-Avon városában – az épület azóta már az enyészeté lett, de a helye szerencsére jól ismert és könnyen hozzáférhető –, másrészt a Szentháromság-templomban ugyanitt, ahol a költőt nyugalomra helyezték. Az e két helyen gyűjtött új információkat nemrég a helyszínen archeológiai kutatást végző Staffordshire-i Egyetem Régészeti Intézetének tanára, William Mitchell ismertette.
Mint elmondta, ezek a bizonyítékok Shakespeare érdeklődési köréről, viselkedéséről, életszemléletéről, motivációiról is több mindent elárulnak, ráadásul kézzelfogható régészeti eredményekkel is szolgálnak. Könnyen belátható, hogy a régészet egy konkrét személyhez kötődő tárgyak, helyek feltárásán keresztül közvetett kapcsolatot tud teremteni az adott korral, miliővel, emberrel, a Shakespeare korabeli színházak korábbi ásatásai és rekonstrukciói már eddig is igen tanulságosak voltak.
Shakespeare írott munkáin kívül azonban nem sok tárgyi emlékből indulhatunk ki, egykori ingóságai, amelyeket a végrendeletében is megemlít, már rég nem léteznek – leszámítva egy W. S. vésetű arany pecsétgyűrűt, ennek az eredetével kapcsolatban viszont szintén kételyek merültek fel. Legjelentősebb és egyben a legértékesebb tulajdona az „Új Ház” volt, amelynek alapjait mostanában vizsgálták meg behatóbban a szakemberek, s ez kellő bepillantást enged Shakespeare gondolkodásába, magánéletébe, sőt anyagi helyzetébe is.
A tiszteletlen tiszteletes bosszúja
Maga az épület már a XVIII. században eltűnt a föld színéről, maradványai azonban egy mai kert alatt megtalálhatók Stratford-upon-Avon központjában. Az itteni feltárások 2010-ben kezdődtek meg, a város egykori polgármestere, Sir Hugh Clopton vásárolta meg az ingatlan örökbérletét 1483 körül, a ház neve először 1532-ben tűnt fel az iratokban. Ez volt a második legnagyobb lakóépület a városban, és az egyetlen, amelynek építésében jelentős mennyiségű téglát használtak fel. A tekintélyes udvarházat a költő 1597-ben vásárolta meg, az iratok szerint hatvan font sterlinget fizetett érte, bár szakértők szerint legalább kétszer ennyi lehetett az ára.
Azonnal elkezdődtek a felújítási és bővítési munkálatok. Egy 1737-es leírás és rajz szerint kétszintes, padlással, nyeregtetővel ellátott favázas ház volt a telken álló hatalmas épületkomplexum kapuháza, amely hosszú, fedett tornácot és a szolgák lakrészeit tartalmazta, e mögött további lakóépületek, melléképületek, udvar és kert is húzódott. Shakespeare halála után egyik lánya, Susanna, majd az unokája örökölte az ingatlant, 1647-ben került ismét a Cloptonok birtokába. A XVIII. században Francis Gastrell tiszteletes személyében igen rossz kezekbe került: a már akkor zarándokhelynek számító építmény előző, „kétes hírű” tulajdonosának nem örült az egyház embere,
Shakespeare a ház középkori alapvetését megtartva a legújabb építészeti stílusokkal ötvözte, és a feltörekvő, ambiciózus úriemberekre jellemző grandiózus körítéssel látta el, mind a felhasznált anyagok, mind a szerkezet, mind az átalakítás módszere erre utal. A hatalmas előcsarnokot – vagyonának, presztízsének jelképét – megőrizte, kialakításában a komplexum, az udvaron felállítható színpaddal, a londoni fogadószínházakra is emlékeztetett, amelyekhez Shakespeare életének legfontosabb állomásai kötődnek. A régészeti feltárások során a költő és családja életmódjáról, étkezési szokásairól, szabadidős tevékenységéről is sok újdonság derült ki, az itt fellelt tárgyak háromdimenziós lenyomatát egy frissen megnyílt online kiállítás keretében mutatják be a tudósok.
Betörés a kriptában
A lakóházfeltárással párhuzamosan elindítottak egy úgynevezett roncsolásmentes vizsgálatot Shakespeare nyughelyén, amely rávilágít az ő, illetve családja valláshoz való viszonyára. Elektromágneses hullámokat kibocsátó geológiai radarral (GPR) pásztázták végig a Szentháromság-templom vonatkozó területét. A felszín megbolygatása nélkül az alatta fekvő tárgyakat, repedéseket, üregeket kimutató módszerre több okból volt szükség, az egyik ezek közül a sírral kapcsolatos feltevésekben, legendákban, elméletekben keresendő. Hogy néz ki valójában, egyetlen nagy családi kriptában vannak-e a maradványok, kirabolták-e valamikor, tartalmaz-e egyéb tárgyakat? Kiderült, hogy a szentélyben lévő sírkövek alatt alig 90 centiméter mélységben temették el a holttesteket, köztük Shakespeare-t és feleségét, Anne Hathaway-t, egymástól külön-külön, csak halotti lepelbe burkolva, koporsó nélkül.
A sír fejrésze eredetileg hosszabb lehetett, és utólag javították ki. Ez némileg egybecseng azzal az 1879-ben egy magazinban publikált közléssel, amely szerint 1794-ben trófeakeresők áldozata lett a sír. Az információ további kutatást indukált, méghozzá a Startfordtól 24 kilométerre fekvő Beoley falu Szent Lénárdról elnevezett templomában, ugyanis a cikk (szintén tiszteletes) szerzője szerint a Sheldon család itteni kriptájában helyezték el a hiányzó koponyát. A koponya megbolygatása nélkül végzett vizsgálat során azonban egyértelműen kiderült, hogy nem „a bárd” koponyájáról van szó, ugyanis az igazságügyi szakértők szerint egy halálakor mintegy 70 éves nőé lehetett, akinek a hozzávetőleges arcrekonstrukcióját is elvégezték. Bár ez tévútnak bizonyult, az még mindig nem derült ki, mi lett a sorsa Shakespeare fejének, amit valószínűleg tényleg elloptak a sírjából.
A költő sírhelye egyébként a Szentháromság-templom kiemelt, vagyis igen drága részén fekszik, ám az egyszerű, minden cicomától, pompától mentes temetkezés és a rajta lévő verses felirat – amely átkot szór arra, aki megzavarná az ott fekvő nyugalmát – azt mutatja, Shakespeare családja a szülőváros szokásaival összhangban komolyan vette a hivalkodástól mentes vallásos áhítatot, és anglikán rítus szerint helyezte sírba a költőt és rokonait. (Annak ellenére, hogy Shakespeare szülei titokban katolikusok voltak.) A templom falán egyébként nem sokkal a halála után egy féldomborművet helyeztek el, amely a költőt írás közben ábrázolja (kezében az eredetileg ott lévő lúdtollat ma is rendszeresen cserélik). A fennmaradtak közül az egyik leghitelesebb, majdnem kortárs ábrázolás melletti felirat Szókratész óta a legnagyobb gondolkodónak és Vergilius óta a legnagyobb költőnek titulálja őt.
A kutatás természetesen tartogathat még új felfedezéseket, amelyek révén többet tudhatunk meg az „avoni hattyú” mindennapi életéről, hitéről, az őt körülvevő tárgyi és szellemi kultúráról.
Kiemelt kép: GettyImages
