Felvirradt február 14., Szent Valentin napja, a szerelmesek ünnepe ma már világszerte. Mindenkinek szíve joga eldönteni mit és hogyan ünnepel, de mindenképp meg kell jegyezni: a XX. század második felét megelőzően az angolszász országokat leszámítva vagy mást jelentett, vagy ugyanolyan szürke hétköznap volt, mint a többi.
A III. századból két Valentinus nevű vértanút is ismerünk. Nem tudjuk, melyikük a mai Valentin, az is elképzelhető, a két személy összemosásából született. és később terjedtek életének azon nem bizonyítható momentumai is, amelyek Valentint, vagyis Bálintot a szerelmes párokhoz kötik.
Mert a madarak is
Ilyen például, hogy a szerelmes pároknak saját kertjéből származó virággal kedveskedett, titokban eskette azon ifjakat, akiket a fiú katonai szolgálata miatt az állam még tiltott ettől, illetve Szent Valentin volt az első, aki összeadott egy keresztény és egy pogány fiatalt.
Miért épp őt kötötte össze az utókor a szerelemmel? Az ókorban február közepe a szerelemmel és a termékenységgel állt összefüggésben nem véletlenül, hiszen ekkortól már a tavaszt, a természet újjászületését várták. Mivel Bálint ünnepét az V. század végén február 14-ére jelölték ki, adta magát, hogy az egyház e szent révén vonja magához az ünnepet.
De csak a XIV. században, és az összefüggés felállításához szükség volt arra az angol és francia területeken elterjedt hitre, miszerint a madarak e napon választanak párt maguknak, illetve a természet megtermékenyülése, megújulása is február 14-én történik.
Bálint a termékenység Magyarországon
Valentin, mint a romantikus szerelem napja Magyarországon csak a rendszerváltás után terjedt el, és lehet szidni, átkozni mai formáját, de mégsem annyira gyökértelen idehaza, mint gondolnánk.
Bálint napja a magyar néphagyományban a termékenységgel függött össze, de ha azt vesszük, hogy elődeink szerint is ezen a napon választottak párt a verebek, még a szerelmi szálat is felfedezhetjük. A hangsúly viszont a termékenységen volt, kotlóst ültettek például, hogy sok tojás legyen; vagy fát, ami ekkor biztosan megeredt
– mondja a 24.hu-nak Koltay Erika néprajzkutató, múzeumpedagógus, a Magyar Néprajzi Múzeum munkatársa.
Népi kultúránk nem ismer olyat, hogy „szerelmesek napja”, megvolt viszont az eljegyzések, lakodalmak időszaka, jellemzően éppen a februári, változó hosszúságú farsang ideje. Érdemes az elején kezdeni.
Ilyenkor van idő a szerelemre
A paraszti társadalom életét a szigorú egyházi ünnepek és a még szigorúbb munka szorította keretek közé, a fennmaradó „szabadidő” beosztásánál pedig a praktikum vezette eleinket. Advent első napjával kezdődött, január 6-áig, vízkeresztig tartott a karácsony ünnepkör, ami a befelé fordulásról, bűnbánatról, lelkiségről szólt. Az adventi böjtös időszakban tilos volt a mulatozás, hangoskodás, a lagzi.
A húsvét előtti 40 napos böjt hamvazószerdán kezdődik, ami a mozgó ünnepből visszaszámolva, évről évre változó dátummal február 4. és március 10. közé esik – ez sem a vigasság ideje. Utána pedig már dologidő van, a természet ritmusához alkalmazkodó munkák ősz derekán, a szüreti mulatságokkal értek véget.
Ebből már látszik is, egyedül a vízkereszttől hamvazószerdáig tartó egy-két hónap, illetve a szürettől adventig tartó hetek adtak lehetőséget az élet ünneplésére, öncélú mulatságokra úgy, hogy az egyház törvényeit sem hágták át.
Főleg a farsang volt a szerelem, pontosabban az eljegyzések és lakodalmak ideje, de sokkal inkább a profán világ felszabadult szabályrendszere szerint, nem pedig vallási gyökerekkel, mint az angolszász Valentin-nap
– jegyzi meg a szakember.
A rossz hír:
Fotó: Kovács Attila / MTI
A szerelem a legszegényebbek kiváltsága
Annak idején mai szemmel nézve minden nagyon gyorsan történt. Az eladósorba került lányoknak és legényeknek számos helyszín adatott az ismerkedésre egész évben, és ha megérezték azt a bizonyos bizsergést, cselekedtek is. Máskülönben a lányt hamar szájára vette a falu, mit bolondítja a legényeket, micsoda rosszéletű lehet – márpedig a hajadon legfőbb értéke és kincse tisztessége volt.
A bimbódzó szerelem farsang idején tetőzött eljegyzéssel, majd utána egy-két héten belül esküvővel és lakodalommal. Az eljegyzés egész a modern korig gyűrű nélkül történt, a pár két tagja jegyajándékot készített egymásnak.
A legény például díszes mángorlóval kedveskedett, amelyen gyakori díszítő elem volt a nőt jelképező tulipán és a férfire utaló szív forma. A lány is maga készítette az ajándékot, ami lehetett akár egy szépen hímzett jegykendő.
Kicsúfolták, megalázták
Az idő már csak azért is sürgetett, mert ha az arra érett fiatal farsang végéig nem ment férjhez vagy talált feleséget, a közösség csúnyán kigúnyolta. Ma már azt mondhatnánk kegyetlenül, és ezzel nyilván a rituálék alanyai is egyetértettek volna, mégis teljesen bevett szokás volt.
A szokások koronként és területenként változtak, de általánosságban legények csoportja kolompolva, sípolva, nagy zajt csapva farsang utolsó napjain felkereste a vénlányok, vénlegények házát, miközben ilyeneket rikoltoztak:
Elmúlt farsang, itt hagyott, a lányoknak bút hagyott.
Húshagyó, húshagyó, engemet itthagyó!
Elterjedt volt, hogy fatuskóval felszántották a vénlány kertjét, és/vagy a hasábot a kapura kötözték. A tuskóhúzás is a csúfolódás része lehetett, a vénlánynak a nyakába kötött tuskót kellett bizonyos távolságra elhúznia. Máshol ilyenkor is divatban volt a szűzgulyahajtás: ez pont azt jelentette, amit elsőre gondolunk:
A legények kiáltoztak: „Kinek van eladó lánya – hajtsa ki a szűzgulyára!” Erre az érintett leányoknak ki kellett jönniük a házukból s ostorpattogtatással hajtották őket végig a falun.
Valentin-nap ide vagy oda, a szerelmesek időszaka bizony Magyarországon is adott volt, és pórul járt, aki nem használta ki.
Kiemelt képünk: Thinkstock
