Chris, jól teszed, ha igyekszel, azt hiszem, ezt jól megkaptuk!
1970. április 13-án, hétfőn este Gene Kranz repülésigazgató hívta fel telefonon ezekkel a szavakkal hivatali elődjét, a repülésirányítás fejévé előléptetett Chris Kraftot.
Akkor még nem volt világos, hogy pontosan mi történt az Apollo–13 Odyssey parancsnoki egységével. Míg az Apollo–13 legénysége – Jim Lovell parancsnok, Fred Haise holdkomp-pilóta és Jack Swigert parancsnokiegység-pilóta – a kijelzett adatokat, és az egyre növekvő számú villogó vészjelzőlámpák állapotát továbbították kísértetiesen tompa hangon, a houstoni repülésirányító központban mindenki tanácstalan volt. A Hold felé tartó űrhajóról kapott adatok alapján a problémák rémisztő áradata zúdult rájuk, ráadásul ebben az adathalmazban nem volt olyan kivehető minta, ami összekapcsolta volna ezeket.
Akadt egy kis probléma
Alig tíz perccel korábban Sy Liebergot, az EECOM, a parancsnoki modul elektronikus és környezeti rendszereinek irányítója arra a rutinfeladatra kérte a legénységet, hogy „kavarja fel” az Odyssey oxigéntartályait. A kriogén (azaz mélyhűtött, nagyjából cseppfolyós) állapotú oxigént és a hidrogént három üzemanyag-rekeszben tárolták, amit az elektródák katalizáltak, hogy három létfontosságú dologgal lássák el az űrhajót: vízzel, oxigénnel és elektromos árammal. Azért kellett megkeverni a tartályokat, hogy pontos jelzést kapjanak, mennyi maradt ebből a furcsa anyagból (ami nem egészen folyékony és nem egészen gáz).
A legénység tagjai rémült pillantásokat váltottak, Lovell pedig észrevette, hogy az űrhajó két fő energiaelosztó-paneljének egyike nem csatlakozik.
Hé, akadt itt egy kis problémánk!
– kiáltotta Swigert. Az űrközpontból Jack Lousma, a legénységgel CapComként hivatalos kapcsolatot tartó asztronauta megkérte az űrhajósokat, hogy ismételjék meg, így született Lovell legendás mondata: „Houston, akadt egy kis problémánk!” (A köznyelvben elterjedt „Houston, baj van” nem teljesen fedi a „Houston, we’ve had a problem” kifejezést).
A tűz a legnagyobb félelem
Az Apollo–13 legénységét azok után jelölték ki a küldetésre, hogy végigmentek a NASA kiszámíthatatlan legénységválogatási procedúráján. Ifjabb James A. Lovell egykori haditengerészeti repülőtiszt és veterán űrutazó volt, aki már három korábbi küldetés során járt az űrben, többek között az úttörő Apollo–8 küldetésben, amely során 1968 decemberében körberepülte a Holdat. Ifjabb Fred W. Haise újonc asztronauta volt, ő korábban vadászpilótaként szolgált, és 1966-ban választották a NASA űrhajósai közé. Lovell és Haise az Apollo–13 tartalék legénysége voltak, de mivel az eredetileg kijelölt parancsnok, Alan Shepard (az első amerikai az űrben) egy fülműtétet követően épp lábadozott, ők kapták feladatot.
A tartalék tartaléka, Jack Swigert, úgy került a csapatba, hogy Ken Mattingly asztronauta esetében félő volt, egy társától elkaphatta a kanyarófertőzést. Swigert volt az asztronauta hadtest egyedüli agglegénye. A média rajongott érte, „swingernek” becézték, és azt híresztelték róla, hogy „minden reptéren van csaja”.
Három törékeny emberi testet életben tartani a világűr kegyetlen viszonyai között iszonyúan bonyolult feladat. Ha a kritikus ponton rosszul jelölik ki az útirányt, az űrhajó a Földbe vagy a Holdba csapódik, vagy – és ez talán még félelmetesebb – a végtelenségig keringeni fog valamilyen pályán az égitestek között. Fenn kellett tartani a kabinban a nyomást és a kellő oxigénszintet is. Ha az űrhajó elveszítené a nyomását, elképzelhetetlen gyötrelem várna a legénységre: az ereikben felforrna a vér.
Oxigénellátási hiba esetében a legénység gyorsan megfulladhat, vagy fokozatosan mérgeződhet a saját kilégzésük következtében felgyűlt széndioxidtól. Ebben az esetben az asztronauták először fuldokolnak, majd szédülés és a zavarodottság lesz úrrá rajtuk. Izzadnak, remegnek, levegő után kapkodnak, a látásuk elhomályosul, míg végül öntudatlanságba süllyednek. Mindenki tisztában volt azzal, hogy a hőmérséklet-változás miatt zavarttá vált űrhajósok végzetesen rossz döntést is hozhatnak, így a NASA az Apollo-program űrhajóin a parancsnoki egység kabinhőmérsékletét 21 Celsius-fokra állította be.
A legfenyegetőbb veszély az esetleges tűz volt. A NASA-űrhajó oxigéngazdag légkörében egy kis szikra is pokoli tűzvészt eredményezhet. 1967. január 27-én az Apollo–1 asztronautái Gus Grissom, Roger Chaffee és Ed White életüket vesztették, amikor egy elektromos szikra lángra lobbantotta a parancsnoki egységüket egy kilövés előtti teszten. A NASA vizsgálata megállapította, a sors annyiban kegyes volt hozzájuk, hogy valószínűleg már megfulladtak a füsttől, mielőtt a lángok elérték őket.
Korrekció menet közben
Az Apollo–13 küldetés 55. órájának 55. percében a NASA újból rémálomszerű forgatókönyvvel találta magát szemben. A viszonylag eseménytelennek tartott űrutazás során az Apollo–13 oxigéntartálya begyulladt. Az április 11-ei felszállás kisebb problémája után (az öt hajtómű egyike idő előtt leállt, ezért a másik négyet tovább kellett működtetni) az Odyssey, a küldetés parancsnoki és kiszolgáló egységekből álló anyahajója csatlakozott a rakéta utolsó fokozatában tárolt, holdra szálló egységhez, az Aquariushoz. Másnap az Aquarius–Odyssey kénytelen volt repülés közbeni korrekciót végrehajtani, hogy eltérjenek az úgynevezett „szabad visszatérés” röppályától, ami azt eredményezte volna, hogy az űrhajó szabadesésben sodródik vissza a Földre. Aztán április 13-án beütött a katasztrófa.
Mivel az Odyssey sok üzemanyagot veszített, az irányítóközpont gyorsan úgy döntött, hogy hazahozza az Apollo–13-at. A rövid út a kockázatos „azonnali megszakítás” művelet lett volna, vagyis az, hogy asztronauták leválasztják a holdra szálló egységet, és az Odyssey megmaradt üzemanyagát felhasználva egyenesen visszafordulnak. A hosszabb út az Aquarius felhasználása volt: a szűk holdra szálló egységet, amit csak két asztronautára terveztek, mentőcsónakként használva a „szabad visszatérési” röppályát követik, ami elviszi az űrhajót a Hold másik oldalára, és csak azután térnek vissza a Földre.
Kranz nem bízott benne, hogy az űrhajósok túlélése biztosítható lenne a haldokló parancsnoki egységben, így aztán a legénység houstoni idő szerint este 22 óra 50 perckor elhagyta az Odyssey-t, és átmenekült az Aquariusba. Hajnali 2 óra 43 perckor beindították az Aquarius hajtóművét, amivel visszaállították az űrhajót a szabad visszatérési pályára.
Hinniük kell benne
Miután az űrhajósok ideiglenesen biztonságban voltak az Aquariuson, az irányítóközpont elsődleges feladata az üzemanyaggal való takarékoskodás, illetve az volt, hogy csak a szükséges útirány-korrekciós manőverek megtétele után válasszák le az Odyssey-t, és így újból visszatérhessenek a Földre. Kranz emberei előtt kijelentette:
A repülésirányítás soha nem veszít amerikait az űrben. Hinniük kell benne, az embereknek hinniük kell, hogy az Apollo–13 legénysége hazatér.
A NASA mérnökei mindent megtettek annak érdekében, hogy az asztronauták biztonságosan földet érjenek. Miközben végtelen megbeszéléseket és számításokat folytattak, a mérnökök időnként a pihenőszobákban vagy az íróasztalaik alatt aludtak valamennyit. Közben Ken Mattingly, az a csapattag, akinek Swigert lépett a helyére, és több más asztronauta különböző szimulációkat végeztek, hogy ellenőrizzék, mi az, ami működhet, és mi nem.
Nixon idegállapota
Az Apollo–13 drámája nem sokkal azután kezdődött, hogy a legénység befejezte az első televíziós közvetítését. Egyetlen nagyobb tévétársaság sem közvetítette élőben a repülést; mivel már két holdra szállást megörökítettek, az aktuális Apollo-küldetés szokásos programja a sok ismétléstől már unalmassá vált. Azonban a vészhelyzet bejelentése után az Apollo–13 lett a nap legnagyobb sztorija. Sok amerikaihoz hasonlóan Richard Nixon elnök is megszállottan követte a küldetésről szóló híreket; Henry Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadó szerint a krízis „komoly hatást gyakorolt Nixon idegállapotára”.
Alighogy megoldották az egyik problémát, egy másik ütötte fel a fejét. Az üzemanyaggal való takarékoskodás miatt feláldozták a legénység kényelmét, és lecsökkentették a hőmérsékletet az Aquariuson. A három asztronauta túlterhelte a kétszemélyesre tervezett Aquarius széndioxid-szűrő berendezéseit. A NASA mérnökei igyekeztek megoldani, hogy az Odyssey négyszögletes szűrőbetétjeit olyanná alakítsák, hogy azok illeszkedjenek az Aquarius kör alakú csatlakozóiba, mielőtt a legénység meghal széndioxid-mérgezésben.
Joe Kerwin, az orvosból lett asztronauta, aki átvette az űrkabin kommunikátori szerepet, kétségbeesett hulladékvadászatra küldte a legénységet, hogy összeüssenek egy műanyagzacskóból, egy keménypapír repülésiterv-fedélből, egy zokniból és rengeteg ragasztószalagból készített rögtönzött adaptert. Minden folyamatot nagy gonddal ellenőriztek, az EECOM repülésirányítója, John Aaron pedig sűrűn adta parancsba, hogy az irányítók kezdjék elölről a munkát, ha az általuk ajánlott megoldás vizet, áramot vagy oxigént pazarolt.
Az űrhajó egyik oldala hiányzott
Az Apollo–13 visszaútját krízisek tarkították. Április 15-én, szerda délután, a fáradt, fázó és kiszáradt legénységet egy újabb robbanás és rázkódás rémítette meg: az Aquarius kettes akkumulátora felrobbant. Szerencsére ez a probléma nem volt végzetes. Kétszer, csütörtök hajnalban és péntek reggel az irányítóközpont utasította a legénységet, hogy változtasson az Aquarius a röppályáján.
Ahogy a visszatérés kézzelfogható közelségbe került, a legénység felkészült, hogy megszabaduljon az Odyssey kiszolgáló egységétől, majd visszamenjenek az Aquariusból az Odyssey parancsnoki egységébe, és hazatérjenek a Földre. A kiszolgáló egység leválasztása során a legénység alaposan megnézhette, milyen károkat okozott az első robbanás.
Az űrhajó egész egyik oldala hiányzik!
– kiáltotta Lovell, amikor kipillantott az Odyssey ablakán.
Amikor visszaköltöztek az Aquariusból az Odyssey-be, a legénység több tudományos eszközt hozott át, hogy kompenzálják a visszaérkezési számításokban az űrhajó súlyába beleszámított holdkőzet hiányát. Houstoni idő szerint délelőtt 10 óra 43 perckor a legénység megvált a megbízható mentőcsónakjától. Alig egy óra múlva megkezdődött a leszállás.
Éljenzés tört ki
A belépés a légkörbe 14 percet vett igénybe, és ennek jó részében az űrhajó és a földi személyzet nem tudott kommunikálni. Amint az Odyssey átszáguldott a légkörön, hőpajzsát lángok vették körbe. Az irányítóközpontot dermedt csend ülte meg, az irányítók egymás után szívták a cigarettákat, és imádkoztak. Másfél perccel azután, hogy a kommunikációs szünet véget ért, az irányítók imái meghallgatásra találtak: a NASA egyik kommunikációs jelfogó repülőgépe bejelentette, hogy fogta az Apollo–13 jeleit.
Éljenzés tört ki az irányítóközpontban, de még volt egy utolsó akadály: a rendszert, ami be szokta indítani az ejtőernyőrendszert, leállították, ezzel felrémlett a Szojuz–1 1967-ben bekövetkezett tragédiája. Vlagyimir Komarov szovjet kozmonauta hamuvá égett, amikor a kabinjának ejtőernyője felmondta a szolgálatot, és az űrhajójával a földbe csapódott.
Szerencsére az Apollo–13 ejtőernyője kinyílt, és a kommunikáció is helyreállt. „OK, Joe!” – recsegte vissza a választ Swigert Joe Kerwin kérdésére – miközben az Odyssey a Csendes-óceán felé lebegett. Csaknem 40 millió amerikai nézte, ahogyan a kabin az óceánba esett. Ifjabb Thomas G. McCarthy, 49 éves pittsburghi lakos sokak érzését fogalmazta meg, mikor ezt nyilatkozta a New York Times-nak: „Hála Istennek, vége: már gyomorfekélyt kaptam az aggodalomtól.”
A teljes cikket a BBC History most megjelent, 2020. áprilisi száma tartalmazza.
Kiemelt kép: Swigert, Lovell és Haise. NASA/Wikipedia
