A cigánybáró eredetileg Szaffi címmel a Székely Nemzetben jelent meg 1883-ban, tizenkilenc folytatásban. Önálló kötetben egy évvel később, immár a végleges címmel, 1885-ben adta ki a Révai Testvérek, s a következő évben már németül is olvasható volt.
A „valcerkirály”, Johann Strauss hosszabb ideje kacérkodott a gondolattal, hogy valamilyen magyar témájú színpadi műre komponáljon, amire Liszt Ferenc is kapacitálta. Kézenfekvőnek tűnt, hogy a legsikeresebb szerző, Jókai Mór valamelyik írását adaptálja. Úgy tudni, a Szaffi novellaváltozatát maga az író adta Straussnak, aki egy Ignaz Schnitzer nevű, igencsak dörzsölt színházi embert bízott meg a fordítással és a librettó elkészítésével, majd félretette a kéziratot. Schnitzer, látva a folyóiratközlés sikerét, rávette a zeneszerzőt az operett megírására. Sok időt nem áldozott rá, éppen hogy elkészült a művel az 1885. októberi premierre.
Erről az időszakról és a Jókaira nézve példátlanul előnytelen megállapodásról idézzük Hatvany Lajos Házak és asszonyok. Jókai Mór lakásregénye című írását:
„Amikor harmadik Róza [Laborfalvi Róza unokája, az író fogadott leánya] festői kiképeztetése okából Münchenbe költözött, nagyanyját az űrnek olyan iszonya fogta el, hogy a kelleténél nagyobb lakásból [a Kerepesi, mai Rákóczi úti lakásból] egy kisebbe vágyott. A helyükre került bútorokat ismét egymás hegyibe-hátába rakatta, s a bőröndök, a szalma és a csomagolópapír megint úgy töltötték meg a lakást, mintha annak lakói, akikre a költözködés csak fél esztendő múlva várt, már holnap szednék sátorfájukat.
Mi sem érthetőbb tehát, minthogy Jókai kapott minden alkalmon, hogy kietlen otthonából meneküljön, s amikor Az arany embert az összes német színpadokon játszották, hol Bécsben, hol Prágában jelent meg a rivalda előtt. Mégis, amikor valamely elvetélt novellájából egy német színpadi mesterember operettlibrettóra valót tákolt össze, s azt a bécsi keringők fejedelme, Johann Strauss méltatta zenére, akkor merő szánalomból a próbákra hívta feleségét. De Róza asszony csak az előadás előtti napon szánta rá magát a bécsi utazásra.
Az ura ünnepléséből, a bankettből s a felköszöntőkből az asszony csupán forma szerint veszi ki a részét, az ő gondolatai már csak újfundlandiján és baromfiudvarán járnak. Mert mialatt a svihák librettista készpénzben leszúrt négyezer forinton csalja ki Jókaiból A cigánybáró sok tízezret érő előadási jogát, azalatt Jókainénak a lakomán, a szállodában és a vendéglőkben csak arra volt gondja, hogy a sonka-, csibe- és zsemlemaradékot úgy csenje el, hogy a bécsi útra felpakolt táskáit a kétszeresére dagadva vihesse haza. Ez a tény a végtelen türelmű Jókait is annyira kihozta a sodrából, hogy az első pesti reggelijük után kitört belőle a harag: »Hol az abrakos tarisznyád? Hadd töltöm bele még ezt a megmaradt tejet is, mert ilyen szárazon nem eszik meg tyúkjaid a zsemlét…«”
Hozzátartozik a történethez, hogy Jókai nem is négyezer forintért, hanem csak a feléért kótyavetyélte el a jogokat. Jókai kiadója, a Révai Testvérek hiába próbálkozott a szerződés megtámadásával – semmit nem ért el. Illetve, dehogynem: azóta a kiadói szerződések a jogokat kiterjesztik a zenés feldolgozásokra is.
Kiemelt kép: Jókai a dolgozószobájában. Fénykép az 1890-es évek végéről/Wikipedia
