A kereszténység felvétele után a középkorban mindvégig, később a katolikus magyarság számára Szűz Mária központi szerepet tölt be: Nagyboldogasszony, a magyarok nagyasszonya, hazánk pedig Mária országa már Szent István király óta. Mi az oka a magyarok erős Mária-kultuszának? Mit árulnak el a fennmaradt források Máriáról, Jézus édesanyjáról? Dr. Nagypál Szabolcs római katolikus teológust, egyetemi adjunktust kérdeztük.
Kultúrába ágyazás
A magyarok már egy kész vallási rendszerrel, saját írással, fejlett világképpel érkeztek a Kárpát-medencébe, ahol Szent István királyra hárult a nemzet európai jövőképe meghatározásának nem könnyű feladata. Miután akkor még nem ágazott ketté a kereszténység keleti és nyugati vonala (egyszerre lélegzett az egyház mindkét tüdővel), István úgy döntött, hogy alapvetően a nyugati hagyományhoz csatlakozik. Ugyanakkor a király szeretettel fogadta az egyes keleti ortodox elemeket is: lásd például a különböző házasságokat a királyi családban.
A kereszténység nagyon változó hozzáállásokkal rendelkezett a különböző történelmi korszakokban és az egyes földrajzi helyszíneken az őshonos vallások tekintetében: a magyarságnak a kereszténnyé tétele például – egyfelől – igencsak erőszakosan zajlott le. Másfelől azonban a kereszténység nagyfokú rugalmasságát és alkalmazkodóképességét mutató viszonyulást, a kultúrába ágyazást (inkulturációt) is megtaláljuk e korban, például Mária összefüggésében is.
Nagyboldogasszony, a világon egyedüliként
A valláskutatók és a vallástudósok az őshonos magyar vallás tekintetében női istenségek nagyfokú tiszteletét tárták föl, több jelentős nőalakot, köztük a Nagyboldogasszony személyét is (a „boldog” az elnevezésben szentet jelent, mint a boldoggá avatásnál).
Könnyen elképzelhető, hogy a Szent Korona Máriának fölajánlásában ugyanezen gesztus munkálhatott: a bevett vallási irányultságok (ha tetszik, megsejtések) keresztény céltételezésekre irányítása – áll a teológus a 24.hu kérdéseire írásban adott válaszára.
Voltak Jézusnak testvérei?
Vannak ugyan, akik Jézus történetiségét vitatják, de az általános történettudományi közmegegyezés (függetlenül az esetleges vallási elköteleződésektől) teljes mértékben azon a tudományos állásponton van, hogy Jézus történetisége minden kétséget kizárónak tekinthető. Igazából sokkal-sokkal többet tudunk róla, mint a legtöbb híres kortárs történelmi személyről.
Jézus édesanyjának, Máriának a létezéséről azonban kizárólag különböző keresztényközeli forrásokból értesülünk, és azután az ott leírtakat veszik át az egyes későbbi források – például a Korán is, amelyben jóval többször szerepel Mária, mint a Szentírásban.
Amennyiben azonban más források hiányában beérjük a keresztényközeli írásokkal, kiemelten is a Szentírással, akkor Máriáról azt tudjuk, hogy még a házassága előtt, igen fiatal nőként állapotos lett. Az általánosan a neve mellé társított „szűz” szó zsenge ifjú lányt is jelent. A nehéz helyzet ellenére elvette őt a vőlegénye, József, sőt a születendő gyermeket is fölvállalta és a sajátjaként nevelte.
Segíthet a kérdés eldöntésében az, hogy az egyháztörténet semmiféle nyomát nem ismeri Jézus családja leszármazottainak, pedig nyilvánvalóan rendkívül nagy becsben tartották volna az esetleges nővéreket és fivéreket, illetve azoknak a különböző utódait.
Mária, a valós történelmi személy
Mária egész életében küzdött a fia sajátos hivatásának a pontos értelmezésével (mint mi mindannyian, csak ő testközelből), ugyanakkor mindvégig támogatta a pályafutását és a szolgálatát. A szoros édesanya–fiú kapcsolat egészen Jézus tragikus haláláig tartott: édesanyja elkísérte egészen a kivégzéséig, és ott állt a vesztőhelyen a haláltusa idején. Jézus egyik utolsó gondja éppen az őt túlélő édesanyjáról gondoskodás volt: a barátjára, Jánosra bízta őt.
A Jézus kereszthalála utáni időkről az Apostolok Cselekedetei című történeti műből értesülünk, amelyből kiderül, hogy Mária a fia halála után még tevékenyebben bekapcsolódott az alakuló keresztény közösség életébe, és igen nagy tekintélynek örvendett, a háza közösségi találkozók helyszíne is volt.
Érdekes módon a szentírási szerzők egyáltalán nem tartották lényegesnek Mária halálának a pontos körülményeit ismertetni, vagy akárcsak magát a tényét valamiképpen megemlíteni. A sírjának a helyét sem ismerjük – természetesen ennek a keresztény teológia szerint egészen más oka van, amely már nem tartozik a történettudomány vizsgálódási körébe.
Fotó:World History Archive/ Ann Ronan Picture Library / Photo12 / AFP
Isten választása és a máriatan
A keresztény teológia nem pusztán egy történelmi személyt lát Jézusban, hanem magát Krisztust, az Üdvözítőt. És ennek következtében Máriában sem pusztán a neves tanító, bölcs és gyógyító édesanyját, hanem Isten anyját. Isten természetesen választhatott volna számos más módot is a világ üdvözítésére, valamint az Üdvözítő világba küldésére is; ahogyan Mária helyett is elvileg lehetett volna más a szülői szerepben.
A teológusokat (márpedig teológus az, aki imádkozik) mindig is foglalkoztatta, hogy mivel érdemelte ki mindezt Mária. Valószínűleg semmivel: Isten egyéni, személyes döntése volt a meghívása, amelyre azonban Mária személyesen és felelősen igent mondott – nyilván mondhatott volna nemet is, de nem ezt tette.
Mária a boldogok és a szentek nagy családjába tartozik, vagyis azon emberek közé, akiknek a haláluk után a mennyország az osztályrésze, és akiket az Egyház példaképül állít a későbbi korok hívői elé. Máriának azonban még ennél is fontosabb szerep jut a teológiai gondolkodásban: dogmatikai kijelentések alanya, akivel külön rendszeres teológiai ág, a (Krisztustanból elágazó) Máriatan foglalkozik.
Kiemelt képünkön: A kassai dóm, a Szent Erzsébet székesegyház 1474 és 1477 között készült, 11 méter magas gótikus szárnyas oltára. Közepén Szűz Mária a kis Jézussal.Fotó: MTVA/Bizományosi: Oláh Tibor
