A szövetségesek 1944 őszére már holland földön álltak, de az ország délnyugati részének felszabadítása és a Market Garden hadművelet kudarca után megmerevedtek a frontok. Az emigrációban lévő holland uralkodói család felszólítására szeptemberben a holland vasúttársaság dolgozói sztrájkba léptek, hogy ezzel is siettessék a német védelem összeomlását.
Ez azonban nem következett be, viszont bosszúból a Hollandiában harcoló német erők főparancsnoka, Friedrich Christiansen parancsára a megszálló hatóságok leállíttattak minden, az ország nyugati felébe, így az Amszterdamba, Rotterdamba vagy Hágába irányuló élelmiszerszállítást.
Iszonyú éhínség
Ugyan az embargót később részlegesen feloldották, a háború miatt eleve szűkös készletek, illetve a kiugróan hideg tél miatt az érintett, nagyjából 4,5 millió ember otthonául szolgáló területeken rettenetes éhínség pusztított. A legtöbb élelmiszer teljesen elfogyott már az első hónapokban, sok mindent nemhogy jegyre, hanem a feketepiacon, aranyáron sem lehetett beszerezni.
A cukorrépa, sőt még a mérgező anyagokat tartalmazó tulipánhagyma is (utóbbiból nagyjából 140 milliót ettek meg a vészterhes hónapok alatt) nagy becsben álló élelmiszerré nemesedett az éhezők szemében. A holland éhínség ideje alatt, 1945. április–májusáig
Cöliákia: gyerekekre végzetes lehetett
A lakosság egy csoportjában viszont ebben az időszakban meredeken zuhant a halálozási ráta. Az akkoriban cöliákiának nevezett betegségben szenvedő gyerekek közel 35 százalékos mortalitása a nullához közeli értékre esett vissza. A ma inkább gluténérzékenységként ismert bélrendszeri autoimmun betegség tüneteit már az ókorban leírták, azonban okát nem sikerült feltárni, megbízható kezelési módja sem volt ismert, és főként az érintett kisgyerekek körében gyakran vezetett halálhoz vagy súlyos fejlődési rendellenességhez.
A XX. század első felében lassan közeledett az orvostudomány a megoldás felé. Miután a baktériumfertőzést kizárták a lehetséges okok közül, a figyelem az étrendre terelődött. Egy amerikai orvos az 1920-as években a keményítőre gyanakodott, és banándiétát írt elő a betegeknek. Ez nagyjából működött is, hiszen a banánban keményítő mellett a valódi bűnös, a búzában, árpában és rozsban található fehérje, a glutén sincs jelen.
Sikerült azonosítani a valódi tettest
Willem Karel Dicke, az egyik hágai kórház gyermekorvosa nem hitt a keményítő-elméletben, és ő – helyesen – a gabonát sejtette a betegség hátterében az 1930-as évek végén, de egyik kis cöliákiás betegének szüleit sem tudta rávenni, hogy a kórházon kívül is szigorúan gabonamentes diétát tartsanak.
A háború után Dicke szisztematikus kísérletezéssel igyekezett alátámasztani tapasztalatait, és 1950-ben meg is jelent tanulmánya, amelyben a búzához és az árpához köti a betegség tüneteit, a keményítőt viszont tisztázta a gyanú alól. Más tudósokkal együtt később a valódi tettest, a glutént is sikerült azonosítani. Dickét 1962-ben esélyesnek tartották az orvosi Nobel-díjra, de még abban az évben, 57 évesen meghalt. A gluténérzékenység azóta sem gyógyítható betegség, de gluténmentes diétával tünetei szinte teljesen megszüntethetők.
