Ő volt a legkegyetlenebb északi harcos

Képzeljük el a skandináv harcos prototípusát: rettenthetetlen rabló, kegyetlen ellenség, a sört vödörszám vedelő pogány, aki kineveti a halált – nagy az esély, hogy Ragnar Lothbrok alakját idézzük magunk elé. Kalandjait olvasva úgy érezzük magunkat, mintha egy hollywoodi kasszasiker forgatókönyvének vázát lapozgatnánk. Dánia és Svédország királyának fia volt, óriáskígyókkal csatázott, seregeket vezetett harcba, hatalmas skandináv területeket hajtott uralma alá s terrorizálta a gyanútlan frank és briton vidékeket.

Ragnar kalandozásainak többsége – talán az összes – a mondákból lép elő, skandináv krónikások élénk látomásai nyomán kel életre. A vikingek korában mégis nagy hatást gyakorolt Európa északi részére, s a középkori poémáktól, siratóktól kezdve a 2013-tól egészen napjainkig játszott Vikingek című televíziós sorozatig több mint egy évezrede nem szűnik ez a hatás.

Története drámaként sem utolsó. Három felesége szintén különleges alak volt: egyikük, Thora kezét úgy nyerte el, hogy megölt egy ádáz kígyót, a másik, Lathgertha, a „pajzsszűz” későbbi férje oldalán szállt csatába, a harmadik, Aslaug, a skandináv mitológiából jól ismert szerelmespár, Szigurd és Brünhild lánya.

Feleségeitől összesen legalább nyolc fia született, köztük „Csonttalan” Ivar, „Vasbordájú” Björn, „Kígyószemű” Szigurd és Ubbe, akik ugyanolyan harcra termettek voltak, mint Ragnar, és a saját kalandjaik révén is gondoskodtak arról, hogy atyjuk neve a halála után is sokáig fennmaradjon.

A halál szemébe nevetett

Amikor végül elragadta Ragnart a halál, hasonlóan drámai körülmények között történt, mint életének minden korábbi mozzanata. Az elbeszélés szerint éppen Észak-Anglia partjain portyázott, amikor elfogta őt Ælla, Northumbria királya. Ælla mindenáron meg akarta ölni Ragnart, ám rájött, hogy hagyományos fegyver nem fog rajta, ezért kígyóverembe vetette. De még ez a hátborzongató sors sem ingatta meg a győzhetetlen Ragnart.

A halál közeledtével örömmel idézte fel legnagyobb győzelmeit s előre élvezte a lakomát, amit a viking hősök honában, a Valhallában fog elkölteni. Ami azonban Ælla számára végzetesebbnek bizonyult: megesküdött, hogy bosszút áll gyilkosán, ígéretét fiai meg is valósították, akik felkerekedtek Northumbria meghódítására és Ælla legyőzésére.

Lenyűgöző történet, ám még különlegesebbé teszi annak lehetősége, hogy – talán – egy történelmi alak tettei sugallhatták.

Létező személyek

Néhány, a középkori legendában „Ragnak fiainak” nevezett férfiú ugyanis kétségkívül létezett, Ivar, Ubbe és Björn például a IX. század második felében tényleg vezettek viking csapatokat a mai francia, ír, angol vidékekre.

Egy Björn nevű – és később valószínűleg Vasbordájú Björn legendájában újjáéledő – viking harcos a Szajna körül portyázott 857 és 859 között. Ivar és Ubbe pedig az úgynevezett „Nagy Pogánysereg” vezérei közé tartozott, amely 865-ben özönlötte el Angliát, s a 867-es yorki csatában legyőzte Ælla és Osberht királyokat, elfoglalva Northumbriát, majd délnek eredve 869-ben megölte Kelet-Anglia királyát, Edmundot. A vikingek szerte Észak- és Kelet-Angliában letelepedtek, Ivar pedig az Ír-tengeren átívelő viking királyság feje lett, Dublin és York székhellyel. A feljegyzések alapján 873-ban, Dublinban halt meg, Ubbe minden bizonnyal a csatamezőn esett el Devonban, 878-ban.

E harcosok tetteit a IX. századi krónikák lapjai őrizék meg, ezért biztosan állíthatjuk, hogy létező személyek voltak. Csupán egyetlen probléma akad: fogalmunk sincs, pontosan milyen kapcsolat fűzte össze őket, s a korabeli források egyike sem említi, ki volt az apjuk.

Bár „fiai” valóságosak voltak, Ragnar történelmi eredete már a homályba vész. Az egyik alak, akiről mintázhatták, a dán viking Reginherus lehetett, aki 845-ben megtámadta Párizst, a korabeli források szerint igen kegyetlen csatába hajszolta embereit, rengeteg foglyot ejtett és közülük több mint százat ki is végeztetett. Nem sokkal később visszatért Dániába és meghalt – sorsáról nincs több információnk.

A legenda alapja

A korabeli krónikák érdeklődésének kereszttüzében igazság szerint eleinte nem is Ragnar állt, hanem feltételezett fiai. Ivar, Ubbe és a többiek a legsikeresebb viking harcosok közé tartoztak, hódításaik, csatáik hamar a legendák közé emelkedtek. Csupán két évszázaddal később, a XI. század második felében kezdték őket „Ragnar fiai” néven emlegetni – erről szól a Ragnar fiainak története című óészaki legenda. Egy Lothbrok nevű dán királyról először 1070 körül tesz említést Jumièges-i Vilmos normann krónikás, szerinte ő volt Vasbordájú Björn apja, pár évvel később Brémai Ádám német teológus titulálta Ivart, „az északi harcosok legkegyetlenebbikét” Lothbrok fiának.

Ez a Lothbrok azonban eredetileg talán nem volt azonos Ragnarral, s az egybekapcsolt név eredetét még ma is sokan vitatják. Az 1120 és 1133 között alkotó Ari Þorgilsson izlandi történetíró írta le így először a személynevet: ő úgy tartotta, „Ragnar Lothbrok fia, Ivar” ölte meg Kelet-Anglia királyát, Edmundot.

Bárhonnan is eredt azonban, Ragnar Lothbrok legendája a XII. századra kiemelkedett fiai árnyékából, sagákban, krónikákban, költeményekben tört utat magának az Északi-tenger partjain, s ekkorra már valamennyi történelmi gyökerétől megfosztva bonyolult és színes történetté állt össze.

Legkifejlettebb alakját – melyeken a modern változatok legtöbbje nyugszik – az óészaki Ragnars saga loðbrókar XIII. századi izlandi sagában, valamint 1188 és 1208 között Saxo Grammaticus dán történetíró munkáiban nyerte el. Mindketten korábbi írott forrásokat és eltérő szóbeli hagyományokat vegyítenek, melyekből hosszú, részletes, ellentmondásokkal tűzdelt narratívát bontanak ki. A Ragnar három feleségéről szóló mese például három eltérő Ragnar-legenda egyesítéséből származhat.

Ős vagy ellenség?

E történetek valódi IX. századi harcosok helyett inkább arról árulkodnak, hogyan tekintettek a vikingekre a késő középkori Skandináviában. Saxo a dán királyok őseit kereste bennük, az izlandi történetírók pedig a Brit-szigetek feletti viking uralom miatt érdeklődtek irántuk. Ahogy telt-múlt az idő, a legenda újabb elemekkel gazdagodott s egyre inkább összekötötték egy másik híres skandináv legendával, a Völsunga sagával (ezt ma elsősorban Richard Wagner Ring-ciklusa miatt ismerik, melyet más mítoszok mellett e saga alapján alkotott).

De Ragnar kalandjaira nem csupán Skandináviában voltak vevők az emberek, nagyjából ugyanekkor az angolok is történeteikbe foglalták a nevezetes viking harcost, Lothbrok és fiai leggyakrabban a kelet-angliai Vértanú Szent Edmund, az angolszászok egyik legnépszerűbb szentjének halálával kapcsolatban tűntek fel.

Egy XIII. századi krónika elbeszéli, amint Lothbrok a tengeren vadászgatva Norfolk partjainál hajótörést szenved és Edmund színe elé viszik. Jó barátok lesznek, ami kiváltja Edmund egyik vadászának féltékenységét – megöli Lothbrokot, majd Edmundra tereli a gyanút, hogy fiai rajta álljanak bosszút. A történet e változata arra tesz kísérletet, hogy igazolja Ivar és Ubbe gyilkosságát, jelezve, hogy az nem az indokolatlan viking brutalitás számlájára írható. Lothbrok itt szimpatikus alakként bukkan fel, aki nagyban különbözik a skandináv tradíció vad harcosától. Mindez azt jelenti vajon, hogy akadtak olyanok Kelet-Angliában, akik ősükként és nem ellenségükként tekintettek a dán hódítókra? Soha nem fogjuk megtudni, mindenesetre izgalmas feltevésnek tűnik.

A vad viking romantikája

A középkor végén már mind Skandináviában, mind a Brit-szigeteken jól ismerték Ragnar nevét, ám modern alakja csak a XVI-XVII. században – az óészaki és óangol nyelvemlékek, valamint Saxo Grammaticus munkáinak újrafelfedezésével – született meg. Ole Worm dán tudós 1636-ban fordította le latinra a Lothbrok haláláról szóló Krákumál óészaki verset, ami hamar elterjedt, az angolok körében „Ragnar Lothbrok haláldalaként” lett ismert, s a XVII. századi olvasók számára betekintéssel kecsegtetett a vad, pogány vonzerővel bíró viking kultúrába.

Megteremtette a hősies és félelmet nem ismerő viking romantikus képzetét, aki csatákban, vérontásban szerez magának dicsőséget, ég a vágytól, hogy belépjen a Valhallába, és az örökkévalóságig ünnepeljen az istenek körében.

Worm fordítása akaratlanul is újabb réteget vitt fel a viking legendára. Az ivószarura tett költői utalást – „[állati] koponya görcsös szára” – akadt, aki úgy értelmezte, a vikingek ellenségeik koponyájából ittak, s ez a teljesen légből kapott, ám annál fantáziadúsabb ötlet még ma is lenyűgözi az emberek elméjét.

A „haláldal” népszerűségének köszönhető, hogy midőn a XIX. században az Atlanti-óceán mindkét partján divatba jöttek a vikingek, Ragnar lett az egyik legismertebb közülük. Azóta már számtalanszor reinkarnálódott a története, regényekben, hollywoodi filmekben és legújabban népszerű tévésorozatokban találkozunk vele. Ragnar és fiainak kalandjait ezer éve újra és újra elmesélik, sőt tanúi lehetünk annak is, ahogy a viking harcosok őstípusáról új legendák kelnek szárnyra.

A teljes cikk a BBC History magazin 2019. decemberi számában olvasható.

Kiemelt kép: Benoît Bacou / Photononstop