Bár a XVIII. századot a „fény századának” is nevezték a felvilágosodás hívei, ez messze nem jelentette, hogy elődeink a történelem mélyére száműzték volna a természetfelettitől való félelmet. Épp ellenkezőleg: sokan reálisnak, rettegésre méltónak tartották a paranormális jelenségeket, ami persze kiszolgáltatta őket a „szellemes” átveréseknek.
Egyesek önös érdekből szellemnek öltöztek be, vagy éppen szellemtörténeteket fabrikáltak. Vallási ellentétek szítása, előnyös házasságkötés is állhatott a dolog hátterében, egy londoni hivatalnok, Richard Parsons pedig így akart bosszút állni.
Kaparós Fanny bosszúhadjárata
1759-ben Parsons a házában bérbe adott egy szobát az özvegy William Kentnek, aki a sógornőjével, Fanny Lynesszal élt intim kapcsolatban. Parsons és Kent között akkor mérgesedett el a viszony, amikor a főbérlő nem fizette vissza az albérlőjétől felvett kölcsönt. Kent és Lynes elköltözött, ezután nem sokkal a nő himlőben elhunyt. 1762-ben azonban Parsons arról számolt be, hogy őt és 12 éves, Elizabeth nevű lányát Fanny szelleme zaklatja a házukban.
Az eset széles nyilvánosságot kapott, az ország minden vidékén beszámoltak róla a lapok, és kíváncsi tömegek zarándokoltak a szóban forgó házhoz. Tanult emberek vettek részt a „Kaparós Fanny” megidézésére szervezett szeánszokon, Samuel Johnson, a híres író pedig bekapcsolódott az eset kivizsgálására létrehozott bizottság munkájába. Végül csak kiderült, hogy átverés az egész: a Kentet bemártani igyekvő Parsons rávette a lányát, hogy játssza el a kísértet szerepét. Richard Parsonst ezután két év börtönbüntetésre ítélték, és háromszor is szégyenpadra állították.
Alapvetően tehát egy pitiáner személyes viszályból indult ki az egész, ami kiválóan szemlélteti a korabeli brit társadalmon megfigyelhető repedést. A metodisták azt állították, kísértetek márpedig léteznek, az anglikánok viszont tagadták ennek lehetőségét – még Richard Parsons elítélése után is megosztott maradt a közvélemény.
Valamivel később maga Samuel Johnson foglalta össze e bizonytalanság mibenlétét: „Csodálatos, hogy a világ teremtése óta immáron ötezer esztendő telt el, s még mindig eldöntetlen a kérdés, előfordult-e valaha, hogy a halála után bárkinek is megjelent volna a szelleme. Minden érv ez ellen szól; ámde minden hit ezt támasztja alá”.
Egy bűnbeesett kopogószellem
Egy Geordie Watt nevű aberdeenshire-i férfi 1737-ben szokatlan talánnyal fordult lelkészéhez: halott anyja szelleme gyötri őt, azt állítván, „a magasságos Úristen akarata”, hogy elvegye a család „örökkévaló dicsőségre” rendeltetett szolgálólányát, Tibbie Mortimert. Amennyiben Watt nem megy bele a frigybe, hat fivérével együtt „lesújt rá a mennyei tűz”.
A történet hallatán a lelkész beleegyezett, hogy személyesen is ellátogat Watték tanyájára. A kísértet annak rendje és módja szerint meg is jelent, a lelkész rögtön rárontott, mire a kísértet menekülőre fogta – és jól eltaknyolt. Az egyházközségi feljegyzések szerint a lelkész ekkor „a jelenést a keresztény kinyilatkoztatás és igaz bölcselet általa megfelelőnek ítélt formájában tette próbára”,
A feljegyzést azt sugallja, Mortimer állapotos volt – őt és Wattot is megbírságolták „paráznaság” bűnéért, a lányt továbbá blaszfémiáért is. Ezért utóbbinak több mint egy éven át a vasárnapi istentiszteleteken elöl, a „bűnbánat zsámolyán”, durva darócruhában kellett helyet foglalnia.
Nem tudunk arról, mi lett a gyerekkel, ám a szomorú történet valószínűleg nem házassággal végződött. A Mortimerhez hasonló szolgálólányok nem sokat tehettek, ha terhesek lettek; úgy tűnik, ő a szellemtrükköt vetette be, hogy rávegye a házasságra Wattot. A társadalmi ranglétra legalján állók csak természetfeletti erőkkel próbálkozhattak „feljebbvalóik” befolyásolására. Ennek a szerencsétlen esetnek azonban pofára esés lett a vége.
A késdobáló jelenés
Gátlástalan alakok attól sem rettentek vissza, hogy áldozataikat alaposan megrémisszék – és egyúttal megkopasszák. Az egyik ilyen eset 1810-ben került a bíróság elé, amikor egy Margaret Salter nevű nő kivetette hálóját a vele közös bérleményben élő Mary Andersonra.
Salter már kezdettől fogva különösen viselkedett, látszólag rituálékat hajtott végre: fehér anyagból kivágott köröket vetett a tűzhelyre, teáscsészébe homokot töltött, és papírfigurákat állított köré, s valami rejtélyes porral ízesített levessel kínálgatta Andersont. Ez azonban még csak bemelegítés volt.
Salter szerint a merénylő egy Richard Connors nevű férfi szelleme volt. Valójában Connors nagyon is életben volt, rendszeresen látogatta a bérleményt, később Salter férje lett. Salter azonban azt mondta, a szellemnek Anderson ingóságaira fáj a foga, s ha nem adja oda, meg fogja kínozni. A naiv Anderson nem tehetett mást, átadott neki egy muszlinruhát, egy pamutszövet ruhát, egy szoknyát, néhány fűzőt, öt kalapot és még pár ilyen-olyan öltözéket. Végül valaki elárulta neki, hogy átverték, ekkor bírósághoz fordult. Chambre bíró egy shilling pénz- és 12 hónap „javítóintézetben” letöltendő büntetésre ítélte Saltert, Connorst viszont felmentette a vád alól.
A becsapós lakótárs tette nem számított egyedülállónak: telis-tele vannak a krónikák falusiakkal, akik szellemnek álcázva csórják el szomszédjuk csirkéjét, és haramiákkal, akik az utazó urakat fehér lepedő felöltésével rémisztik halálra. A természetfeletti megidézése a földi magatartásnormák kicselezésére szolgáló – jelen esetekben kártékony – kísérlet része volt.
A teljes cikk a BBC History legújabb, 2019. novemberi számában olvasható.
Kiemelt kép: Office of the National Illustrated Library/Wikipedia
