A Wehrmacht természetesen nem jutott el Észak-Amerikába, azonban a kanadai Winnipeg lakói meglepő részletességgel tapasztalhatták meg 1942 telén, hogy milyen is lenne a Harmadik Birodalom uralma alá kerülni.
Kanada 1939. szeptember 10-én üzent hadat Németországnak, és haderői a kezdetektől részt is vettek a harcokban, ám a britekkel ellentétben az átlagos kanadai polgárok keveset érzékeltek a háború valóságából. Az ország azonban 1941 végén minden látszat szerint a vesztes oldalon állt: a németek Moszkva alatt álltak, Japán szinte ellenállás nélkül nyomult előre a Csendes-óceánon. A háborús erőfeszítés része volt a hadikölcsönök jegyzése is, amelyet Kanadában is folyamatos kampány hirdetett, de a Victory Bond, azaz Győzelmi kötvény néven kiadott állampapír jegyzését szervező Országos Hadifinanszírozási Bizottság úgy látta, a jegyzés nem halad megfelelő ütemben.
Az ország több városában is előfordult, hogy horogkeresztes zászlókkal felvonuló egyenruhásokkal próbálták felhívni a figyelmet a nácik jelentette veszélyre, de Winnipegben ennél jóval tovább mentek.
A Ha nap
A bizottság Manitoba tartományi kirendeltségének vezetője, John Draper Perrin, a közéleti ügyekben is aktív vagyonos vállalkozó úgy gondolta, meg kell mutatni a tartományi székhely lakóinak, milyen is lenne, ha a háború tényleg elérne hozzájuk, így került sor az 1942. február 19-én megrendezett If Dayre, azaz a „Ha nap”-ra.
A szimuláció komolyságáról mindent elmond, hogy az állam történetében ezen a napon vetették be a legtöbb katonát egyszerre. A gyakorlatban részt vett a városban állomásozó 3500 kanadai katona, számos páncélos és tank, a légierő repülőgépei, a „nácikat” pedig nagyjából 3 ezer fiatal önkéntes alakította, Hollywoodból kölcsönzött egyenruhákban. Az „invázió” hajnalban kezdődött, amikor német őrjáratok érték el a város határát, majd reggel megszólaltak a légvédelmi szirénák, és a kanadai légierő német felségjelzéssel ellátott gépei a heves légvédelmi tűz ellenére is bombázták a várost – természetesen egyik „oldal” sem éles lőszert használt, de a füst, a gépek zúgása és a fegyverropogás valódi volt.
Ezután kezdődött a csata. A heroikusan küzdő védelmi erőket néhány óra alatt felmorzsolták a támadók, a valószerűségre olyannyira figyeltek, hogy a főbb hidak eljátszott felrobbantása, de a sebesülteket ellátó kötözőhelyek felállítása is szerepelt a programban. Délelőttre a város védői megadták magukat, a belvárost pedig elözönlötték a német csapatok. Ekkor kezdődött a gyakorlat valóban hátborzongató része. A nácik begyűjtötték a város vezető tisztviselőit, őrjáratok vegzálták a civil lakosságot, buszokat állítottak meg és vizsgáltak át, aki pedig papírok nélkül utazott, begyűjtötték. A kanadai zászlókat horogkeresztes lobogókra cserélték. A templomokat bezárták, a városi könyvtár előtt máglyát raktak a betiltott könyvekből (valójában persze csak a selejtezésre ítélt kötetek égtek).
Sokan megrémültek, de bejött
Ugyan a lakosságot a megelőző napokban újság- és rádióhirdetések figyelmeztették, hogy mi fog történni, a visszaemlékezések szerint az akkor nagyjából 230 ezer fős Winnipeg lakói egy részének fogalma sem volt, mi folyik, sokan persze pánikba is estek. Ez nem zavarta a frissen kinevezett náci gauleitert, Erich von Neurenberget, aki a várost Himmlerstadtra, a főutcát Hitlerstrasséra keresztelte át, és a városban mindenhol plakátok hirdették 10 pontos kiáltványát, amelyben többek között gyülekezési, estére kijárási tilalmat rendelt el, feloszlatott minden katonai, félkatonai és civil szervezetet, bevezette a jegyrendszert, és azonnali kivégzéssel fenyegetett meg bárkit, aki bármilyen ellenállást tanúsít, vagy akár csak megpróbálja engedély nélkül elhagyni a várost.
A város lapja, a Winnipeg Tribune Das Winnipeger Lügenblatt (azaz az ironikus „Winnipegi Hazugságlap”) címen jelent meg, látványosan cenzúrázva, az egyik cikkben egy „hivatalosan jóváhagyott vicc”-et közölve, hozzátéve, hogy minden olvasónak kötelessége nevetni, különben büntetésre számíthat.
A megszállás késő délután ért véget, a város szabadon engedett vezetői beszédeket mondtak, az eseményre meghívott washingtoni norvég követ arról beszélt, hogy mindez valósághűen mutatta be, mi történt hazájában a német megszállás idején. Ezután felvonulás következett, ahol transzparenseken szólították fel a lakosságot a Győzelmi kötvények jegyzésére és arra, hogy ne hagyják ezt megtörténni a valóságban.
A nagyszabású akció egyébként valóban növelte a jegyzési hajlandóságot, csak ezen a napon 3,2 millió dollár értékben vásároltak kötvényeket a város lakói – ez rekordösszeg volt, a tartományban pedig a jegyzési időszakra kitűzött 45 milliós célt túlteljesítve, 60 millió dollár jött össze. Az esemény nagy publicitást kapott, számos országban számolt be róla a média, a becslések szerint az ekkor készült filmfelvételeket is 40 millióan látták világszerte. Arról pedig, hogy a helyzet véres komolyságát is érzékelhessék a winnipegiek és a kanadaiak, a világ gondoskodott: a város két családja ezen a napon kapott értesítést arról, hogy fiaik egy megtorpedózott hadihajón vesztették életüket, másnap pedig japán gépek bombázták az ausztráliai Darwin városát, mutatva, hogy az ellenséges támadás fenyegetése jóval több mint egyszerű propagandafogás.
