Tudomány bbc history

Agyonverték a legnagyobb felfedezőt

A Föld első, 500 éve indult körülhajózása során betegségek és éhezés kínozta az expedíció résztvevőit, vezetőjük pedig brutális módon vesztette életét. Jerry Brotton, a londoni Queen Mary Egyetem professzora tiszteleg az emberi kitartás e lenyűgöző példája előtt, amely a modern kor egyfajta szimbolikus kezdőpontjának is tekinthető.
Korábban a témában:

Egy öt hajóból álló flotta futott ki összesen 270 fős legénységgel 1519. szeptember 20-án a dél-spanyolországi Sanlúcar kikötőjéből, hogy aztán nyugatnak fordulva nekivágjon az Atlanti-óceán végtelen vizének. A zászlóshajó, a Trinidad hídján a flotta portugál parancsnoka, Fernão de Magalhães (világszerte ismert névváltozatban Ferdinánd Magellán) állt.

Bár ekkor még ő sem tudta, de az apró armada egy három évig tartó, közel 70 ezer kilométeres odisszeára indult, ami végül a Föld első körülhajózásának bizonyult. Ahogy a Trinidad a nyílt óceánt kezdte hasítani, Magalhães azt sem tudhatta még, hogy legénységét elképzelhetetlen kínoknak fogja kitenni, ő maga pedig egy értelmetlen fülöp-szigeteki portyán leli a halálát. Ez az út valóban pokolinak bizonyult – de a történelem egyik legfontosabb expedíciójának is.

Nyugat felé akart keletre menni

Az ekkor 40 éves kora körül járó (valamikor 1480 körül született) Magalhãest nehezen lehetett volna a kalandok terén járatlannak nevezni. Már legalább 1505 óta hajózott és harcolt a Portugál Birodalomért Marokkótól az indiai Goáig szerte a világon. De történelmi expedíciójának a gondolata a Maláj-félsziget nyugati partján fekvő Melaka kikötőváros elfoglalásáért vívott 1511-es csata nyomán fogalmazódott meg benne.

A Magalhães részvételével kivívott melakai győzelem az India és Kína, illetve a távol-keleti szigetek között zajló kereskedelem túlnyomó részét bonyolító szűk Malaka-szoros feletti ellenőrzés megszerzésével nagyon erős stratégiai helyzetbe hozta a portugálokat Délkelet-Ázsiában. A Magalhães által kieszelt terv még szorosabbá tette volna az ellenőrzésüket a régió felett, amely a csillagászati hasznot termelő fűszerkereskedelem egyik fő kiindulópontjának számított.

Az európai felfedezők, kalandorok és kereskedők hagyományosan kelet felé indulva, a Jóreménység-fokát megkerülve hajóztak Délkelet-Ázsiába. A rendelkezésére álló térképeket tanulmányozva Magalhães viszont meglepő következtetésre jutott: gyorsabban eljuthatna ide, ha pont az ellenkező irányba, nyugatra indulna, Dél-Amerikát délről megkerülve, az éppen csak felfedezett Csendes-óceánon átvágva érné el az indonéz szigetvilághoz tartozó, fűszertermeléséről híres Maluku-szigeteket.

Az óvatos portugál királynak, I. Mánuelnek azonban ez a nyugat felé menni keletre ötlet – Kolumbusz hasonló vállalkozásának sikere ellenére is – túlságosan kockázatosnak tűnt, ezért nem támogatta Magalhães vállalkozását. A sértett hajós ezért Mánuel nagy riválisához, I. Károlyhoz, az Aragónia és Kasztília egyesülésével létrejött Spanyolország uralkodójához, a később V. Károly néven a német-római császári trónt is elnyerő királyhoz fordult.

Birodalmi ellentétek

Európa két vezető gyarmatosító birodalmaként Portugália és Kasztília (illetve a későbbi Spanyol Királyság) régóta tusakodott egymással a kereskedelmi útvonalak és az értékes árucikkek forrása feletti ellenőrzésért. Kolumbusz 1492-es felfedezése után a két állam az 1494-ben megkötött tordesillasi egyezményben kijelölt egy birodalmi érdekeiket elválasztó határvonalat.

Ez a vonal az Atlanti-óceán nyugati részén végighaladó, a szerződés szerint a Zöld-foki szigetektől 370 leguára (a sok országban használatos, gall mérföldként is ismeretes régi mértékegység egy órányi járóföldnek felelt meg, a portugálok körülbelül 5,5 kilométer távolságot értettek alatta) nyugatra fekvő, nagyjából a nyugati hosszúság 48. fokának megfelelő délkör volt. A mai Brazíliát kettéosztó vonaltól nyugatra a spanyolok területe húzódott, természetesen Amerikát is beleértve, keletre pedig – Afrikával és az Indiai-óceánnal együtt – a portugáloké.

Azt viszont senki sem tudta, ez a vonal hova is esne a másik féltekén Délkelet-Ázsiában, ha a földgolyó „túlsó” oldalára is berajzolnák. Első európaiként, aki számításaihoz egy földgömböt és nem a korban bevett kétdimenziós térképeket használta, Magalhães úgy gondolta, rájött a megoldásra. Térképekkel és földgömbökkel Sevillába utazott, hogy Károly elé tárja ötletét. „Nincsen igazi bizonyosságunk afelől, Melaka vajh’ Portugáliához, avagy Kasztíliához tartozik-e, mivel hosszúsági foka eleddig pontosan meghatározva nem lett” – érvelt a királynak.

Azt is kijelentette, hogy ezzel ellentétben „abban teljesen bizonyos vagyok, hogy a Malukunak nevezett szigetek, ahol számtalan fűszer nő, és ahonnan ezeket Melakába viszik, a kasztíliai szférához tartoznak, és lehetséges ide elhajózni, a fűszereket pedig Kasztília földjére hozni.”

Ha valóban be tudta volna bizonyítani, hogy a Maluku-szigetek a választóvonal spanyol oldalára esnek, annak komoly következményei lettek volna az európai és a világpolitikában.

 

Károly kapott az ötleten, és hamarosan egy igazi páneurópai portugál–spanyol–német koprodukciós vállalkozás kezdett hozzá az út előkészítéséhez. Magalhães terve az volt, hogy Dél-Amerikát megkerülve elhajózik a Maluku-szigetekig, feltölti hajói raktereit fűszerekkel, majd ugyanazon az útvonalon hazatér, mellesleg a szigeteket spanyol felségterületté nyilvánítja. Ahogy azonban az ilyen ambiciózus, kooperációt kívánó vállalkozásoknál lenni szokott, hamar felszínre kerültek a különböző ellentétek.

A spanyol udvar befolyásos főurai gyanakodva fogadták, hogy egy portugál kapitány vezesse az expedíciót, állandósultak a viták a követendő útvonal és a szükséges ellátmány körül. Portugál kémek igyekeztek meghiúsítani vagy késleltetni a vállalkozást, és amikor 1519 szeptemberében végre elindult a négy karakkból (nagyobb, kereskedelmi célokra is használható hajóból), illetve egy kisebb, fürgébb karavellából álló, spanyol, portugál, itáliai, német, görög, francia, sőt még angol matrózokat is a legénység sorai között tudó flotta, a feszültség már tapintható volt.

Bernard van Orley Portréja a 18 éves I. Károlyról 1518-ból. Forrás: Wikipedia

A Magellán-szoros

Noha Magalhães útjának első szakasza navigációs szempontból nem jelentett nagy kihívást, a széthúzás már itt is nehézségeket okozott. A flotta először a Kanári-szigetekre hajózott, lerázva az árulónak minősített parancsnok elfogására kiküldött portugál hajókat, majd a Zöld-foki szigetek felé vette az irányt. Ezután következett az Atlanti-óceán átszelése, majd a hosszú út dél felé a dél-amerikai partokat követve.

Decemberben érte el a flotta az öblöt, ahol később Rio de Janeiro városát megalapították, majd a patagóniai partok mentén haladt tovább. Antonio Pigafetta, az expedíció krónikása az itt élő bennszülötteket óriásokként írta le, a mítosz évtizedekig tartotta magát.

A dolgok ekkor kezdtek rosszabbra fordulni. Ahogy Magalhães az ismeretlen, déli vizekre ért, az időjárás egyre mostohább lett, a fejadagokat pedig csökkenteni kellett. Csak idő kérdése volt, hogy lázadás törjön ki, és ez 1520 áprilisában meg is történt. Magalhães túlélte a támadást, de a gyilkos csetepaté, két főkolompos kapitány látványos kivégzése, egy harmadik a parton hagyása eléggé ingataggá tette a helyzetét. Egyre kevésbé tűnt valószínűnek, hogy sikerül meglelni az Amerika túloldalán fekvő óceán felé vezető utat.

Tovább rontott a kedélyeken, amikor az egyre rosszabb időjárási viszonyok között az egyik hajó zátonyra futott, és legénysége két hétig kagylón és füveken élve várta ki, amíg a többi hajó megtalálta őket. A szigetek, öblök, félszigetek és szorosok útvesztőjében a nyugati óceán felé nyíló, Magalhães által ígért átjáró keresése hetekig, majd hónapokig húzódott eredménytelenül. 1520 októberében végül aztán sikerült elkapni egy erős, nyugati áramlatot. Miután áthajóztak a máig is Magellán-szorosnak nevezett átjárón, a kapitány a partokon emberek gyújtotta tüzeket vizionálva Tierra del Fuegónak, azaz Tűzföldnek nevezte el a környező területet.

Csendes-tenger

De ezzel még korántsem volt vége a megpróbáltatásoknak. A keresgélés során egy másik hajó is elszakadt a flottától, a fedélzetén összetűzés alakult ki a Magalhãeséket megkeresni akarók és a Spanyolországba visszatérni szándékozók között – utóbbiak győzelmével, így a flotta három hajóra fogyott. Ezek azonban 1520. november 28-ára végre-valahára kiértek a nyílt óceánra, amelyet Magalhães Mare Pacificumnak, azaz Csendes-tengernek nevezett el, innen ered mai elnevezése is.

Hiába tűnt azonban békésnek ez a tenger, sokkal nagyobb akadályt jelentett Magalhãesék előtt, mint a kapitány valaha gondolta volna – ezért pedig egy 14 évszázaddal korábban élő görög földrajztudós volt a hibás. Ptolemaiosz ugyanis nagyjából 15 százalékkal alulbecsülte a Föld kerületét, és egyben felülbecsülte Ázsia – vagy legalábbis a kontinens általa ismert részének – szélességét. Amikor a reneszánsz térképészek az ő világtérképe alapján megrajzolták a maguk térképeit és földgömbjeit, még az időközben felfedezett Amerikát is el kellett valahogy helyezniük Európa és Ázsia közé.

Így aztán nem sok hely maradt a Csendes-óceánnak. Magalhães egy olyan földgömböt vett alapul a tervezéshez, amely szerint Portugáliából nyugati irányba 130 hosszúsági foknyi a távolság, miközben a valóságban 230 fok. Amikor kihajózott a Csendes-óceánra, fogalma sem volt arról, hogy a Föld teljes vízfelületének felét és a Föld felszínének nagyjából harmadát kitevő óceánt kell átszelnie.

Forrás: Wikipedia

Tolvajok szigetei

Így aztán a következő három hónap nagy része azzal telt, hogy a hajósok hiába fürkészték a látóhatárt a várva várt szárazföldet keresve. A körülmények egyre borzalmasabbak voltak, a skorbut is elkezdte tizedelni a legénységet. Pigafetta beszámolója szerint:

kekszet ettünk, ami már nem keksz volt, hanem kukacoktól hemzsegő kekszpor, mert a nagyját már megették a férgek. Erősen bűzlött a patkányok vizeletétől. Sárga, napok óta poshadt vizet ittunk. Megettünk néhány, a fedélzetet borító ökörbőrt is.

Nehéz elképzelni ezeket a nélkülözéseket és a kétségbeesést, ami eltölthette a legénység tagjait, miközben szerencsétlenségükre az óceán több ezernyi szigetéből egybe sem botlottak bele. Az első földdarab, amelyet megláttak 1521. március 6-án, a mikronéziai Guam volt. Itt az őslakosok állítólag csónakokkal siettek az érkező hajók elé, és csereberélni is hajlandók voltak, ám Pigafetta szerint, amikor „felszálltak a hajókra, mindent elloptak, amire csak rá tudták tenni a kezüket”. Ennek hatására Guamot és a környező szigeteket a hajósok Islas de Ladrones-nak, azaz a Tolvaj-szigeteknek keresztelték el.

Az őslakosokkal tehát már itt sem volt éppen felhőtlen a viszony, amikor azonban a Fülöp-szigetekhez értek, már a vér is folyni kezdett, ami az egész expedíciót végveszélybe sodorta.

Levágták a kapitányt

Miután már korábban is próbálta a helyieket keresztény hitre téríteni, Magalhães kikötött Mactan szigetén, hogy megtérítse, illetve a spanyol korona alattvalóivá nyilvánítsa lakosait. Az őslakosok azonban erőszakkal reagáltak a kísérletre, és amikor a kapitány matrózaival a partra gázolt, több száz harcossal találta magát szembe, akik „rájuk rontottak vas- és bambuszlándzsákkal, és ama dárdákkal, és levágták a mi tükrünket, a mi fényünket, a mi védelmezőnket, a mi igazi vezetőnket”.

Magalhães meghalt – testét sem tudták visszavinni a hajóra az emberei, később sem akadt senki a nyomára –, és vele halt az álma, hogy fűszerekkel megrakott hajókkal, diadalmasan tér haza. De az utazás nem ért itt véget.

A megmaradt legénység a spanyol Juan Sebastián Elcanót választotta parancsnoknak (aki egyébként részt vett a Magalhães elleni első lázadásban, de a kapitány nem végeztette ki, viszont így is láncra verve, a legalantasabb munkákat végezve töltött öt hónapot). Elegendő legénység híján a legrosszabb állapotú hajót felgyújtották, majd a maradék két hajó a Maluku-szigeteki Tidore felé hajózott, amelyet 1521 novemberében értek el. A helyi törzsfőnök nem volt oda a rendszeresen erre portyázó portugálokért, ezért beleegyezett, hogy feltölti a két spanyol hajó rakterét fűszerekkel.

Magellán halála. Forrás: Wikipedia

Hosszú hazaút

Két évnyi utazás után Elcano végre hazafelé kormányozhatta hajóit. De merre induljon? Az új parancsnok úgy döntött, hogy a két megmaradt hajót ellentétes irányban indítja útnak. Az egyik, a Trinidad keletre tartott, vissza a már megtett úton, de egy idő után visszafordult a Csendes-óceánon, és a Maluku-szigeteknél belefutott a még mindig Magalhães nyomát kereső portugál hajókba. Elcano viszont tovább haladt nyugatra, az Indiai-óceánon keresztül, és a Jóreménység-fokát megkerülve 1522 májusában már az Atlanti-óceánon hajózott. Sikerült elkerülnie a járőröző portugál hajókat is, így 1522. szeptember 6-án befutott Sanlúcar kikötőjébe. Az eredetileg útra kelő 270 emberből mindössze 18-an tértek haza.

A Föld első igazolt körülhajózása tehát rettenetes árat követelt. Több mint 200 ember veszett oda, sokan borzalmas kínok között lelték halálukat. Ráadásul hiába gondolnánk, hogy Magalhães megkapta a méltó elismerést a hálás spanyol nemzettől. A portugálellenes érzelmek, és az, hogy holtában nem tudott védekezni az őt – először a Tűzföldről visszaforduló lázadó hajó felelősségre vont legénysége, majd Elcano és emberei részéről – érő vádakra.

Jellemző, hogy Elcano Pigafettát nem is vitte magával a királyi audienciára, hanem két hűséges, a történtekről az ő verzióját megerősítő emberével számolt be a viszontagságokról és a Magalhães elleni lázadásokról. Pigafetta aztán a halott kapitányt dicsőítő jegyzeteit nemcsak a spanyol királynak, hanem több másik európai koronás főnek is eljuttatta, ezzel elérve, hogy az utókor kiegyensúlyozottabb képet alkothasson az eseményekről.

A már-már árulónak tekintett Magalhãesnek még a családját is megbüntették, a nekik kialkudott járandóságot nem fizette tovább a spanyol kincstár, feleségét és fiát házi őrizetbe helyezték.

Eredményei elvesztek

Az, hogy Károlynak az expedíció nyomán lehetősége támadt bejelenteni igényét a Maluku-szigetekre, kiélezte a politikai és kereskedelmi ellentéteket Európában és az Indiai-óceán térségében. A következő hét évben Spanyolország és Portugália késhegyre menő diplomáciai csatározásokat folytatott a világ újrafelosztása körül.

Ezekben a szócsatákban fontos szerepet kapott a térképeszeknek az az új generációja, amely – részben Magalhães expedíciójától inspirálva – sorra gyártotta a kialakuló globális világszemléletet tükröző földgömböket. A tordesillasi egyezményt újragondoló 1529-es zaragozai szerződés azután ítélte a Maluku-szigeteket Spanyolországnak, hogy Károly megfizetett néhány „fortélyos kozmográfust”, akik úgy módosították a szigetek helyzetét, hogy azok pont a spanyol félgömbre essenek az általuk készített, egy korabeli megfigyelő szerint „szándékosan elrontott” térképen. (Egyébként Károly később visszavonta az erre a területre vonatkozó igényét, miután arra jutott, hogy túlságosan drága lenne fenntartani egy kereskedelmi útvonalat Spanyolország és a Maluku-szigetek között.)

Magalhães útja tehát rövid távon nem sokat ért el. Nem fedezett fel új földeket, a spanyol–portugál viszony csak még feszültebb lett, az az álma pedig megvalósulatlan maradt, hogy egy új, gyorsabb útvonalat hozzon létre a fűszerekben gazdag vidékek felé. Miért kellene akkor most, öt évszázaddal később, megemlékeznünk, sőt megünnepelnünk a teljesítményét?

A felfedezés új korszakot nyitott

A válasz nem a közvetlen eredményekben rejlik, hanem a közvetett hatásokban keresendő. A XVI. század második felében a világkereskedelem újabb virágkorát élte, miután a Magalhães nyomdokain létrehozott kapcsolatok Európa és Délkelet-Ázsia között áruk és emberek özönét indították el a Csendes- és Indiai-óceán irányába.

Az 1560-as évekre a spanyolok Károly utódjáról, II. Fülöpről neveztek el egy nagy kiterjedésű szigetcsoportot Ázsia keleti partjainál, megvetve a lábukat a régióban. Ugyanebben az évtizedben kezdték meg két és fél évszázados rendszeres útjaikat a Manila-gályák, azaz azok a spanyol hajók, amelyek a Fülöp-szigeteket Mexikóval összekötve elsősorban kínai porcelánt és selymet szállítottak mexikói ezüstért cserébe – hihetetlen vagyonokhoz segítve egyes európaiakat, hogy aztán ez a gazdagság az egész kontinensen éreztesse hatását.

Tehát Magalhães eltökéltsége, képzelőereje, és az, hogy kétdimenziós térképek helyett földgömböket használt a tervezéshez és a világ megértéséhez, elképesztő új kereskedelmi lehetőségeket teremtett. Némi túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy az ő expedíciója jelentette a globalizáció folyamatának kezdetét, mindazokkal a veszélyekkel és lehetőségekkel, amelyek manapság ennek hatására jelen vannak az életünkben.

Kiemelt kép: Wikipedia

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.