A nándorfehérvári diadalt követően a szultáni sereg csaknem hét évtizedig nem támadt Magyarországra, de ettől még fegyvernyugvásról nem beszélhetünk, sőt. A két állam nem kötött hivatalosan békét, a déli területeken mindennaposak voltak a kisebb-nagyobb török portyák, amelyekre természetesen a magyar válasz sem maradhatott el.
Közben pedig röpke néhány év alatt Szerbia és Bosznia oszmán megszállás alá került, elolvadt az addigi ütközőzóna, 1463-ra a Magyar Királyság közvetlen szomszédságba került a vele ellenséges, és nálánál sokszor erősebb nagyhatalommal. Hunyadi Mátyás komoly dilemmával szembesült.
Nem érdemes a szultánt felbőszíteni
Egyrészt nyilvánvalóan nem engedhette a törököket kényük-kedvük szerint rabolni, fosztogatni az ország területén, másrészt tisztában volt vele, hogy azért a szultán képzeletbeli bajszát sem ajánlatos húzogatni. Nehéz kötéltánc volt, Mátyás 1463-64 folyamán kényszerből indította a Jajca stratégiai fontosságú várának elfoglalásával végződő hadjáratot, majd később megszállta Szabácsot, és megpróbálkozott Szendrő ostromával is. Több palánkvárat építtetett a területen, de határmenti csatározásokon túl nem mehetett.
Ha az Oszmán Birodalom területére vezetett volna hadjáratot, azzal minden bizonnyal kivívta volna a szultán bosszúját, a török birodalom főerőit pedig őrültség lett volna az országra szabadítani
– mondja a 24.hu-nak Horváth Richárd történész, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa, akit a kenyérmezei csata évfordulója kapcsán kérdeztünk.
Nem volt légből kapott a király óvatossága, az oszmán trónon ekkor II. Mehmed (1451-1481) ült, aki nem véletlenül érdemelte ki a Hódító melléknevet. Kvalitásairól és ambícióiról itt csak annyit, hogy ő foglalta el Bizáncot, térdre kényszerítette a krími tatárokat, partra szállt 1480-ban Itáliában, 30 évnyi uralkodása alatt összesen 12 országot hódított meg.
Mehmed persze így sem volt boldog a magyarok akcióitól, így mikor Mátyás ismét 1477-től nyugati irányban kezdett hadakozni, a törökök úgy gondolták, lassan itt az alkalom megleckéztetésére. Egyre gyakoribbá váltak a portyák, egymás kóstolgatása, és bár 1479 őszén sem a szultáni had tört be az országba, de az Isza bég vezette oszmán sereg nagyon jelentős erőt képviselt.
Várták a támadást
Mátyás király azonban nem tétlenkedett, épp 1479 tavaszán szervezte át a déli határvédelmet. A Szlavónia nyugati szélétől Erdély kelti csücskéig húzódó hatalmas területen a törökök szinte bárhol felbukkanhattak, és ezt remekül ki is használták.
Egyszerre több helyen támadtak, nem lehetett tudni, melyik lesz a valós irány és melyek szolgálják csupán az elterelést: a magyar hadnak meg kellett várnia, merre tart végül a török főerő
– magyarázza a történész.
Nehézkes volt a mozgósítás is. A végvárakban volt ugyan „gyorsreagálású”, helyi katonaság, ám amikor jelentős seregre volt szükség, a király rendelte el a hadbavonulást. Meg kellett várni, míg mindenki összejön a Felvidékről, Erdélyből, a nyugati végekről – mire elindultak, az ellenség már mélyen az ország szívében járhatott.
Mátyás viszont 1479 tavaszán három részre osztotta a déli határ védelmét, a nyugati szakaszért a szlavón bán, a középsőért a déli végek főkapitánya, a keleti részért pedig az erdélyi vajda volt felelős. Mindhárman rendelkeztek állandó katonasággal, ám ami fontosabb: az erre kijelölt megyékben a király parancsa nélkül is hadba hívhatták az arra kötelezetteket. Az eredmény pedig logikusan a sokkal gyorsabb reagálás lett.
A vajda beleállt a harcba
A két legfontosabb posztra Mátyás legkiválóbb, kipróbált hadvezéreit ültette, Bátori István volt Erdély vajdája, Kinizsi Pál pedig a déli végek főkapitánya. Így érünk el végre 1479 októberének elejéhez, amikor is a levéltári források hiánya miatt nehezen megbecsülhető, talán 10-20 ezer katonát számláló oszmán sereg betört Erdélybe.
Hatalmas létszámú, de kifejezetten rablóhadjárat volt, célja egy jó nagy ütés a Magyar Királyság védtelennek hitt hátába – a zömében könnyűlovasokból álló had elképesztően gyorsan haladt, hatalmas területen prédált és pusztított. Bátori 5-8 ezer főre becsült seregével eleinte csak annyit tehetett, hogy menekítette a lakosságot.
A vajdának végül 1479. október 13-án vállalnia kellett az összecsapást a dél-erdélyi Kenyérmező síkján. Ha nem teszi, az ellenség rázúdul az erődítménnyel nem rendelkező, Gyulafehérvárra, melynek szimbolikus jelentősége lett volna.
Kinizsi üvöltő oroszlánként
A csata részleteit Mátyás udvari történetírója, Antonio Bonfini leírásából ismerjük, ám a humanista mester jócskán meg volt áldva fantáziával és dramaturgiai tehetséggel – nincs is ezzel semmi gond, ez volt a kor divatja és pontosan ezt is várták tőle. Bonfini tehát leírja, hogy a magyar sereg bármilyen hősiesen is küzd, a túlerő lassan felmorzsolja, amikor pedig Bátori vajda lebukik a lováról és mindenki azt hiszi meghalt, már-már menekülőre fogják.
Ekkor azonban, mint a legnagyobb hollywoodi filmek katartikus jeleneteiben, az utolsó pillanatban megjelenik a késve érkező Kinizsi vitézeivel:
Kinizsi Pál két kardot vesz kezébe s üvöltő oroszlánként mindenütt vérben gázol. Amerre ront, feltarthatatlanul mindent, amit talál, letipor, széles sorban hatalmas öldöklést és mészárlást visz végbe. Most azt harsogja, hogy utolsó szálig vágják az ellenséget, majd övéinek dühét lobbantja lángra, s úgy dörög, hogy még a küszködők és hátrálók is meghallják…
Megfutamítja a török bal szárnyát és oldalba kapja a centrumot, közben pedig párbeszédet folytat a ki tudja, éppen hol leledző Bátorival. Új erőre kapnak a vajda harcosai is, borzalmas öldöklésbe kezdenek, a törökből hírmondó is alig marad, életét veszti maga Isza bég is. Lassanként besötétedik, ezért a vitézek ott a csatatér kellős közepén, halottak tengerében győzelmi ünnepségbe kezdtek, folyt a bor, étel-ital volt bőven, egy idő után már táncra is perdültek. Hívták Kinizsit is:
Ő hirtelen a kör közepére ugrott, keze segítsége nélkül pusztán fogával derekánál felragadott a földről egy megölt hórihorgas törököt, majd ütemesen körbe táncolt. Ez a herkulesi termetű férfihez illő tánc inkább csodálkozást, mint nevetést váltott ki a szemlélőkből
– eddig a krónikás, visszaadjuk a szót a történésznek.
Remek stratégiával győztek
Bonfini leírása valóban remek, ráadásul tekintélye és egyéb források hiánya miatt sokáig ez a verzió számított „hivatalosnak”. Csakhogy a legújabb történeti és hadtörténeti kutatások bebizonyították: a kenyérmezei győzelem egyáltalán nem a vakszerencsén, hanem két profi katona, rendkívül tehetséges hadvezér stratégiáján múlhatott.
Kinizsi Pál már október 10-11-től tisztes távolból, észrevétlenül követte a törököket, közben folyamatosan egyeztetett Bátorival. Amikor pedig a vajda Gyulafehérvár védelmében az ellenség útját állta, ezt annak biztos tudatában tette, hogy a megfelelő pillanatban Kinizsi hátba kapja őket. Így is történt, a harapófogóból nem volt menekvés, még az oszmán források is nagy szégyenként számolnak be a gyengébb magyar seregtől elszenvedett vereségről.
Keresztény oldalról hatalmas győzelem volt. Egészen Mohácsig a kenyérmezei csata volt a legnagyobb arányú török-magyar összecsapás, pedig háborúk már akkor is jó évszázados múltra tekintettek vissza.
A Magyar Királyság megmutatta, hogy saját földjén még mindig jelentős csapásra képes, egyértelmű üzenetet küldött Isztambulba: állj, és ne tovább!
– fogalmaz Horváth Richárd.
Halott törökkel a fogai közt
Válaszcsapásra nyilván nem volt mód, ahogy fent is említettük, a birodalom területére vezetett hadjárat bizonyára mindent elsöprő támadást váltott volna ki. Mátyás király viszont ütötte még a vasat, amíg meleg, a következő évben hatalmas katonai felvonulást rendezett a határvidéken, hatalmát demonstrálta. Török földre nem lépett, pusztán jelezte, hogy erős, felkészült és figyel.
A kenyérmezei diadal után jelentősen megritkultak a török portyák, a két állam 1483-ban öt, majd hosszabbításként újabb tíz évre békét kötött egymással.
Bennünk is már csak egyetlen kérdés maradt: Kinizsi övéit is megdöbbentő, vad győzelmi tánca. A történész szerint minden kétséget eloszlató bizonyíték nincs rá, de elképzelhető, hogy így történt. A zord tekintetű, kifejezetten izmosnak leírt hadvezér élete csatáját nyerte meg, hatalmas kő esett le mindenki szívéről, ez a fajta duhaj mulatság bőven belefért. Kinizsi Pál testi ereje pedig vitán felül kiemelkedő volt.
Kiemelt kép: Ion Osolsobie festményének egyik litográfiája a kenyérmezei csatáról, amikor Kinizsi kimenti Bátorit. Forrás: Wikipedia
