Egy öt hajóból álló flotta futott ki összesen 270 fős legénységgel 1519. szeptember 20-án a dél-spanyolországi Sanlúcar kikötőjéből, hogy aztán nyugatnak fordulva nekivágjon az Atlanti-óceán végtelen vizének. A zászlóshajó, a Trinidad hídján a flotta portugál parancsnoka, Fernão de Magalhães (világszerte ismert névváltozatban Ferdinánd Magellán) állt.
Bár ekkor még ő sem tudta, de az apró armada egy három évig tartó, közel 70 ezer kilométeres odisszeára indult, ami végül a Föld első körülhajózásának bizonyult. Ahogy a Trinidad a nyílt óceánt kezdte hasítani, Magalhães azt sem tudhatta még, hogy legénységét elképzelhetetlen kínoknak fogja kitenni, ő maga pedig egy értelmetlen fülöp-szigeteki portyán leli a halálát. Ez az út valóban pokolinak bizonyult – de a történelem egyik legfontosabb expedíciójának is.
Nyugat felé akart keletre menni
Az ekkor 40 éves kora körül járó (valamikor 1480 körül született) Magalhãest nehezen lehetett volna a kalandok terén járatlannak nevezni. Már legalább 1505 óta hajózott és harcolt a Portugál Birodalomért Marokkótól az indiai Goáig szerte a világon. De történelmi expedíciójának a gondolata a Maláj-félsziget nyugati partján fekvő Melaka kikötőváros elfoglalásáért vívott 1511-es csata nyomán fogalmazódott meg benne.
A Magalhães részvételével kivívott melakai győzelem az India és Kína, illetve a távol-keleti szigetek között zajló kereskedelem túlnyomó részét bonyolító szűk Malaka-szoros feletti ellenőrzés megszerzésével nagyon erős stratégiai helyzetbe hozta a portugálokat Délkelet-Ázsiában. A Magalhães által kieszelt terv még szorosabbá tette volna az ellenőrzésüket a régió felett, amely a csillagászati hasznot termelő fűszerkereskedelem egyik fő kiindulópontjának számított.
Az európai felfedezők, kalandorok és kereskedők hagyományosan kelet felé indulva, a Jóreménység-fokát megkerülve hajóztak Délkelet-Ázsiába. A rendelkezésére álló térképeket tanulmányozva Magalhães viszont meglepő következtetésre jutott: gyorsabban eljuthatna ide, ha pont az ellenkező irányba, nyugatra indulna, Dél-Amerikát délről megkerülve, az éppen csak felfedezett Csendes-óceánon átvágva érné el az indonéz szigetvilághoz tartozó, fűszertermeléséről híres Maluku-szigeteket.
Az óvatos portugál királynak, I. Mánuelnek azonban ez a nyugat felé menni keletre ötlet – Kolumbusz hasonló vállalkozásának sikere ellenére is – túlságosan kockázatosnak tűnt, ezért nem támogatta Magalhães vállalkozását. A sértett hajós ezért Mánuel nagy riválisához, I. Károlyhoz, az Aragónia és Kasztília egyesülésével létrejött Spanyolország uralkodójához, a később V. Károly néven a német-római császári trónt is elnyerő királyhoz fordult.
Birodalmi ellentétek
Európa két vezető gyarmatosító birodalmaként Portugália és Kasztília (illetve a későbbi Spanyol Királyság) régóta tusakodott egymással a kereskedelmi útvonalak és az értékes árucikkek forrása feletti ellenőrzésért. Kolumbusz 1492-es felfedezése után a két állam az 1494-ben megkötött tordesillasi egyezményben kijelölt egy birodalmi érdekeiket elválasztó határvonalat.
Ez a vonal az Atlanti-óceán nyugati részén végighaladó, a szerződés szerint a Zöld-foki szigetektől 370 leguára (a sok országban használatos, gall mérföldként is ismeretes régi mértékegység egy órányi járóföldnek felelt meg, a portugálok körülbelül 5,5 kilométer távolságot értettek alatta) nyugatra fekvő, nagyjából a nyugati hosszúság 48. fokának megfelelő délkör volt. A mai Brazíliát kettéosztó vonaltól nyugatra a spanyolok területe húzódott, természetesen Amerikát is beleértve, keletre pedig – Afrikával és az Indiai-óceánnal együtt – a portugáloké.
Azt viszont senki sem tudta, ez a vonal hova is esne a másik féltekén Délkelet-Ázsiában, ha a földgolyó „túlsó” oldalára is berajzolnák. Első európaiként, aki számításaihoz egy földgömböt és nem a korban bevett kétdimenziós térképeket használta, Magalhães úgy gondolta, rájött a megoldásra. Térképekkel és földgömbökkel Sevillába utazott, hogy Károly elé tárja ötletét. „Nincsen igazi bizonyosságunk afelől, Melaka vajh’ Portugáliához, avagy Kasztíliához tartozik-e, mivel hosszúsági foka eleddig pontosan meghatározva nem lett” – érvelt a királynak.
Azt is kijelentette, hogy ezzel ellentétben „abban teljesen bizonyos vagyok, hogy a Malukunak nevezett szigetek, ahol számtalan fűszer nő, és ahonnan ezeket Melakába viszik, a kasztíliai szférához tartoznak, és lehetséges ide elhajózni, a fűszereket pedig Kasztília földjére hozni.”
Károly kapott az ötleten, és hamarosan egy igazi páneurópai portugál–spanyol–német koprodukciós vállalkozás kezdett hozzá az út előkészítéséhez. Magalhães terve az volt, hogy Dél-Amerikát megkerülve elhajózik a Maluku-szigetekig, feltölti hajói raktereit fűszerekkel, majd ugyanazon az útvonalon hazatér, mellesleg a szigeteket spanyol felségterületté nyilvánítja. Ahogy azonban az ilyen ambiciózus, kooperációt kívánó vállalkozásoknál lenni szokott, hamar felszínre kerültek a különböző ellentétek.
A spanyol udvar befolyásos főurai gyanakodva fogadták, hogy egy portugál kapitány vezesse az expedíciót, állandósultak a viták a követendő útvonal és a szükséges ellátmány körül. Portugál kémek igyekeztek meghiúsítani vagy késleltetni a vállalkozást, és amikor 1519 szeptemberében végre elindult a négy karakkból (nagyobb, kereskedelmi célokra is használható hajóból), illetve egy kisebb, fürgébb karavellából álló, spanyol, portugál, itáliai, német, görög, francia, sőt még angol matrózokat is a legénység sorai között tudó flotta, a feszültség már tapintható volt.
A Magellán-szoros
Noha Magalhães útjának első szakasza navigációs szempontból nem jelentett nagy kihívást, a széthúzás már itt is nehézségeket okozott. A flotta először a Kanári-szigetekre hajózott, lerázva az árulónak minősített parancsnok elfogására kiküldött portugál hajókat, majd a Zöld-foki szigetek felé vette az irányt. Ezután következett az Atlanti-óceán átszelése, majd a hosszú út dél felé a dél-amerikai partokat követve.
Decemberben érte el a flotta az öblöt, ahol később Rio de Janeiro városát megalapították, majd a patagóniai partok mentén haladt tovább. Antonio Pigafetta, az expedíció krónikása az itt élő bennszülötteket óriásokként írta le, a mítosz évtizedekig tartotta magát.
A dolgok ekkor kezdtek rosszabbra fordulni. Ahogy Magalhães az ismeretlen, déli vizekre ért, az időjárás egyre mostohább lett, a fejadagokat pedig csökkenteni kellett. Csak idő kérdése volt, hogy lázadás törjön ki, és ez 1520 áprilisában meg is történt. Magalhães túlélte a támadást, de a gyilkos csetepaté, két főkolompos kapitány látványos kivégzése, egy harmadik a parton hagyása eléggé ingataggá tette a helyzetét. Egyre kevésbé tűnt valószínűnek, hogy sikerül meglelni az Amerika túloldalán fekvő óceán felé vezető utat.
Tovább rontott a kedélyeken, amikor az egyre rosszabb időjárási viszonyok között az egyik hajó zátonyra futott, és legénysége két hétig kagylón és füveken élve várta ki, amíg a többi hajó megtalálta őket. A szigetek, öblök, félszigetek és szorosok útvesztőjében a nyugati óceán felé nyíló, Magalhães által ígért átjáró keresése hetekig, majd hónapokig húzódott eredménytelenül. 1520 októberében végül aztán sikerült elkapni egy erős, nyugati áramlatot. Miután áthajóztak a máig is Magellán-szorosnak nevezett átjárón, a kapitány a partokon emberek gyújtotta tüzeket vizionálva Tierra del Fuegónak, azaz Tűzföldnek nevezte el a környező területet.
Csendes-tenger
De ezzel még korántsem volt vége a megpróbáltatásoknak. A keresgélés során egy másik hajó is elszakadt a flottától, a fedélzetén összetűzés alakult ki a Magalhãeséket megkeresni akarók és a Spanyolországba visszatérni szándékozók között – utóbbiak győzelmével, így a flotta három hajóra fogyott. Ezek azonban 1520. november 28-ára végre-valahára kiértek a nyílt óceánra, amelyet Magalhães Mare Pacificumnak, azaz Csendes-tengernek nevezett el, innen ered mai elnevezése is.
Hiába tűnt azonban békésnek ez a tenger, sokkal nagyobb akadályt jelentett Magalhãesék előtt, mint a kapitány valaha gondolta volna – ezért pedig egy 14 évszázaddal korábban élő görög földrajztudós volt a hibás. Ptolemaiosz ugyanis nagyjából 15 százalékkal alulbecsülte a Föld kerületét, és egyben felülbecsülte Ázsia – vagy legalábbis a kontinens általa ismert részének – szélességét. Amikor a reneszánsz térképészek az ő világtérképe alapján megrajzolták a maguk térképeit és földgömbjeit, még az időközben felfedezett Amerikát is el kellett valahogy helyezniük Európa és Ázsia közé.
Így aztán nem sok hely maradt a Csendes-óceánnak. Magalhães egy olyan földgömböt vett alapul a tervezéshez, amely szerint Portugáliából nyugati irányba 130 hosszúsági foknyi a távolság, miközben a valóságban 230 fok. Amikor kihajózott a Csendes-óceánra, fogalma sem volt arról, hogy a Föld teljes vízfelületének felét és a Föld felszínének nagyjából harmadát kitevő óceánt kell átszelnie.
Tolvajok szigetei
Így aztán a következő három hónap nagy része azzal telt, hogy a hajósok hiába fürkészték a látóhatárt a várva várt szárazföldet keresve. A körülmények egyre borzalmasabbak voltak, a skorbut is elkezdte tizedelni a legénységet. Pigafetta beszámolója szerint:
kekszet ettünk, ami már nem keksz volt, hanem kukacoktól hemzsegő kekszpor, mert a nagyját már megették a férgek. Erősen bűzlött a patkányok vizeletétől. Sárga, napok óta poshadt vizet ittunk. Megettünk néhány, a fedélzetet borító ökörbőrt is.
Nehéz elképzelni ezeket a nélkülözéseket és a kétségbeesést, ami eltölthette a legénység tagjait, miközben szerencsétlenségükre az óceán több ezernyi szigetéből egybe sem botlottak bele. Az első földdarab, amelyet megláttak 1521. március 6-án, a mikronéziai Guam volt. Itt az őslakosok állítólag csónakokkal siettek az érkező hajók elé, és csereberélni is hajlandók voltak, ám Pigafetta szerint, amikor „felszálltak a hajókra, mindent elloptak, amire csak rá tudták tenni a kezüket”. Ennek hatására Guamot és a környező szigeteket a hajósok Islas de Ladrones-nak, azaz a Tolvaj-szigeteknek keresztelték el.
Az őslakosokkal tehát már itt sem volt éppen felhőtlen a viszony, amikor azonban a Fülöp-szigetekhez értek, már a vér is folyni kezdett, ami az egész expedíciót végveszélybe sodorta.
Levágták a kapitányt
Miután már korábban is próbálta a helyieket keresztény hitre téríteni, Magalhães kikötött Mactan szigetén, hogy megtérítse, illetve a spanyol korona alattvalóivá nyilvánítsa lakosait. Az őslakosok azonban erőszakkal reagáltak a kísérletre, és amikor a kapitány matrózaival a partra gázolt, több száz harcossal találta magát szembe, akik „rájuk rontottak vas- és bambuszlándzsákkal, és ama dárdákkal, és levágták a mi tükrünket, a mi fényünket, a mi védelmezőnket, a mi igazi vezetőnket”.
A megmaradt legénység a spanyol Juan Sebastián Elcanót választotta parancsnoknak (aki egyébként részt vett a Magalhães elleni első lázadásban, de a kapitány nem végeztette ki, viszont így is láncra verve, a legalantasabb munkákat végezve töltött öt hónapot). Elegendő legénység híján a legrosszabb állapotú hajót felgyújtották, majd a maradék két hajó a Maluku-szigeteki Tidore felé hajózott, amelyet 1521 novemberében értek el. A helyi törzsfőnök nem volt oda a rendszeresen erre portyázó portugálokért, ezért beleegyezett, hogy feltölti a két spanyol hajó rakterét fűszerekkel.
Hosszú hazaút
Két évnyi utazás után Elcano végre hazafelé kormányozhatta hajóit. De merre induljon? Az új parancsnok úgy döntött, hogy a két megmaradt hajót ellentétes irányban indítja útnak. Az egyik, a Trinidad keletre tartott, vissza a már megtett úton, de egy idő után visszafordult a Csendes-óceánon, és a Maluku-szigeteknél belefutott a még mindig Magalhães nyomát kereső portugál hajókba. Elcano viszont tovább haladt nyugatra, az Indiai-óceánon keresztül, és a Jóreménység-fokát megkerülve 1522 májusában már az Atlanti-óceánon hajózott. Sikerült elkerülnie a járőröző portugál hajókat is, így 1522. szeptember 6-án befutott Sanlúcar kikötőjébe. Az eredetileg útra kelő 270 emberből mindössze 18-an tértek haza.
A Föld első igazolt körülhajózása tehát rettenetes árat követelt. Több mint 200 ember veszett oda, sokan borzalmas kínok között lelték halálukat. Ráadásul hiába gondolnánk, hogy Magalhães megkapta a méltó elismerést a hálás spanyol nemzettől. A portugálellenes érzelmek, és az, hogy holtában nem tudott védekezni az őt – először a Tűzföldről visszaforduló lázadó hajó felelősségre vont legénysége, majd Elcano és emberei részéről – érő vádakra.
Jellemző, hogy Elcano Pigafettát nem is vitte magával a királyi audienciára, hanem két hűséges, a történtekről az ő verzióját megerősítő emberével számolt be a viszontagságokról és a Magalhães elleni lázadásokról. Pigafetta aztán a halott kapitányt dicsőítő jegyzeteit nemcsak a spanyol királynak, hanem több másik európai koronás főnek is eljuttatta, ezzel elérve, hogy az utókor kiegyensúlyozottabb képet alkothasson az eseményekről.
Eredményei elvesztek
Az, hogy Károlynak az expedíció nyomán lehetősége támadt bejelenteni igényét a Maluku-szigetekre, kiélezte a politikai és kereskedelmi ellentéteket Európában és az Indiai-óceán térségében. A következő hét évben Spanyolország és Portugália késhegyre menő diplomáciai csatározásokat folytatott a világ újrafelosztása körül.
Ezekben a szócsatákban fontos szerepet kapott a térképeszeknek az az új generációja, amely – részben Magalhães expedíciójától inspirálva – sorra gyártotta a kialakuló globális világszemléletet tükröző földgömböket. A tordesillasi egyezményt újragondoló 1529-es zaragozai szerződés azután ítélte a Maluku-szigeteket Spanyolországnak, hogy Károly megfizetett néhány „fortélyos kozmográfust”, akik úgy módosították a szigetek helyzetét, hogy azok pont a spanyol félgömbre essenek az általuk készített, egy korabeli megfigyelő szerint „szándékosan elrontott” térképen. (Egyébként Károly később visszavonta az erre a területre vonatkozó igényét, miután arra jutott, hogy túlságosan drága lenne fenntartani egy kereskedelmi útvonalat Spanyolország és a Maluku-szigetek között.)
Magalhães útja tehát rövid távon nem sokat ért el. Nem fedezett fel új földeket, a spanyol–portugál viszony csak még feszültebb lett, az az álma pedig megvalósulatlan maradt, hogy egy új, gyorsabb útvonalat hozzon létre a fűszerekben gazdag vidékek felé. Miért kellene akkor most, öt évszázaddal később, megemlékeznünk, sőt megünnepelnünk a teljesítményét?
A felfedezés új korszakot nyitott
A válasz nem a közvetlen eredményekben rejlik, hanem a közvetett hatásokban keresendő. A XVI. század második felében a világkereskedelem újabb virágkorát élte, miután a Magalhães nyomdokain létrehozott kapcsolatok Európa és Délkelet-Ázsia között áruk és emberek özönét indították el a Csendes- és Indiai-óceán irányába.
Az 1560-as évekre a spanyolok Károly utódjáról, II. Fülöpről neveztek el egy nagy kiterjedésű szigetcsoportot Ázsia keleti partjainál, megvetve a lábukat a régióban. Ugyanebben az évtizedben kezdték meg két és fél évszázados rendszeres útjaikat a Manila-gályák, azaz azok a spanyol hajók, amelyek a Fülöp-szigeteket Mexikóval összekötve elsősorban kínai porcelánt és selymet szállítottak mexikói ezüstért cserébe – hihetetlen vagyonokhoz segítve egyes európaiakat, hogy aztán ez a gazdagság az egész kontinensen éreztesse hatását.
Tehát Magalhães eltökéltsége, képzelőereje, és az, hogy kétdimenziós térképek helyett földgömböket használt a tervezéshez és a világ megértéséhez, elképesztő új kereskedelmi lehetőségeket teremtett. Némi túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy az ő expedíciója jelentette a globalizáció folyamatának kezdetét, mindazokkal a veszélyekkel és lehetőségekkel, amelyek manapság ennek hatására jelen vannak az életünkben.
Kiemelt kép: Wikipedia
