Mint ismeretes, a spanyolnátha az egyik legpusztítóbb pandémia volt, amely valaha megtizedelte az emberiséget. Mérvadó becslések szerint az 1918 és 1920 között, több hullámban lecsapó járvány minimum 50, de talán 100 millió embert ölt meg, amely a Föld akkori népességének a 3–6 százaléka lehetett. (A fekete halál néven emlegetett pestisjárvány halálozási rátájáról értelemszerűen jóval kevesebb adatunk van, ám a XIV. századi járvány nagy valószínűséggel az akkori emberiség nagyobb hányadát pusztította el.)
Már két évvel korábban
A H1N1 influenzavírus okozta betegséget már akkoriban is eltérő neveken emlegették, a legelterjedtebb változat annak tudható be, hogy az első világháborúban semleges Spanyolországban a harcoló országokban bevezetett cenzúra nem volt érvényben, így úgy tűnt, a járvány jobban érinti az Ibériai-félszigetet.
A pusztítás mértékéről és a járvány kitörésének pontosan máig nem ismert helyéről erősen megoszlanak a vélemények, azt azonban eddig kevesen vonták kétségbe, hogy az 1917 végén, 1918 elején jelentett első esetek között kell keresni a betegség forrását. Egy új tanulmány azonban, amelyet a Human Vaccines & Immunotherapeutics című szaklapban közölt John S. Oxford virológus professzor, a spanyolnátha világszerte elismert szakértője és szerzőtársa, Douglas Hill hadtörténész, rámutat, hogy már évekkel korábban jelentős számú megbetegedést és halálozást okozott egy influenzaszerű, erősen fertőző megbetegedés.
Nem pusztán a dátumok miatt érdekes azonban ez a felvetés: a járvány forrásának, létrejöttének módjához is közelebb kerülhetünk. A tudósok a korabeli feljegyzések, tudományos publikációk gondos átvizsgálásával, valamint a modern laboratóriumi módszerek segítségével jutottak arra a következtetése, hogy az A típusú influenzavírus már 1915–1916-ban is jelen volt a későbbi járvány által érintett területeken.
Fel is ismerték
1917 januárjában a brit hadsereg fő expedíciós hadereje Dunkerque-től az Északi-tengerig húzódó lövészárok-rengetegekben állomásozott, mintegy kétmillió katona osztozott a zsúfolt, egészségtelen, hideg lövészárok-körülményeken, és a legfőbb ellenségük nem a front túloldalán volt, hanem tífusz, vérhas és tüdőgyulladás formájában már régóta köztük járt. Mintegy 150 ezer ágy állt rendelkezésükre a tábori kórházakban, amelyekben e hetekben túlnyomó többségben voltak a légzőszervi nehézségekkel küszködő páciensek.
Ekkoriban egy új keletű tudomány, a modern patológia művelői már egy sor kórokozó elleni vakcina létrehozásához járultak hozzá, így a francia földre átdobott brit katonákat már eleve beoltották kolera, tífusz és himlő ellen, és klór alapú fertőtlenítőszerekkel szórták tele a kórházakat, ételeket, ivóvizet. Az influenza ellen azonban, úgy tűnt, mit sem érnek a fertőtlenítők és a vakcinák.
Mind 1915-ben, mind pedig 1916-ban valamivel több mint 30 ezer, minden valószínűség szerint influenzával fertőzött beteget vettek fel a katonai kórházakba. 1917 elején azonban váratlanul jelentősen megváltozott a helyzet. Kutatásukban a tudósok olyan, korábban jelentéktelennek minősített fertőzéseket vettek észre, amelyek a közelgő katasztrófa előjelei voltak, amikor is alig 18 hónap alatt tízmilliók estek áldozatul a pandémiának.
Még azt sem lehet állítani, hogy a korabeli orvosok ne lettek volna tudatában annak, milyen mérvű a fenyegetettség. Már 1917-ben megjelent két olyan írás az egyik legnagyobb tekintélyű orvosi lapban, a The Lancetben, amely a kór felbukkanását „már-már kis epidémiaként” azonosította. Az egyiket Franciaország északi részén, az étaples-i kórházközpontban dolgozó orvosok írták, a másik szerzői pedig Anglia déli részén, egy aldershoti katonai kórházban gyógyítottak.
Szokatlanul fatális kór
A betegség első kitörését Étaples-ban észlelték, amelynek az igazgatási körzete mintegy 207 km2-t tett ki. Az itteni, mintegy 20 ezer kórházi ágyat felölelő egészségügyi intézményekben az orvosok „szokatlanul fatális kór”-ra lettek figyelmesek, melyet „olyan különös tünetegyüttes kísért, hogy önálló kórképnek is tekinthető”.
A korabeli tudósok átfogó vizsgálatokat is végeztek, szövetből és köpetből nyertek ki mintákat, s mintegy hét héten keresztül minden egyes, a betegségben elhalálozott katonán elvégezték a halottszemlét. Úgy tűnt, rendszerint valami gyengébb légzőszervi megbetegedésből fejlődött ki a légcsőhurut, a tüdőgyulladás, majd hamarosan bekövetkezett a halál, melyet légzési problémák és cianózis előzött meg.
Ugyanebben az időben a lövészárkokhoz közel dolgozó egyik orvos levéllel fordult a brit hadsereg fő patológusához, Sir William Leishmanhez, melyben kijelentette: olyan igen erős és gyorsan halálossá váló bronchitist észlelt, amely szerinte „típusa szerint influenza” lehet.
Nem tudták azonosítani
Angliában három főorvos szintén hasonló betegséget kezdett ekkoriban vizsgálni. Tanulmányukban azt írták, 1916–1917 telén olyasfajta, légzőszervi megbetegedések után előforduló haláleseteket vettek észre, mint a kollégáik Étaples-ban. A halálozási arány elérte az 50 százalékot, és leírták, milyen lilás elszíneződés lepte el a halálhoz közeledő betegek arcát.
Egyik orvoscsoport sem tudta azonban, pontosan mivel áll szemben: bár igen magas volt a halálozási arány, nem tapasztaltak emberről emberre terjedő fertőzést, egyetlen orvos vagy ápolónővér sem halt meg, és a civil lakosság körében sem jelentettek járványos megbetegedést.
Mire kellett volna gyanakodniuk? Felmerült bennük ugyan az influenza lehetősége, ám nem állt rendelkezésükre kellő tudományos háttér, hogy ezt megerősítsék, továbbá összezavarta őket a tény, hogy nincs bizonyíték a fertőzés terjedésére. Mivel tudományos körökben nem volt szokásos az influenza kifejezés használata, óvakodtak attól, hogy beazonosítsák. Utólag, 1919-ből visszatekintve azonban az aldershoti orvosok már úgy vélték, lényegét tekintve ugyanazzal a kórral álltak szemben, mint ami később a katasztrofális világjárványt okozta.
Csak néhány mutáció
Ma már tudjuk – jegyzi meg a virológus –, hogy az influenza A vírus a vándor vízimadarak által hordozott, folyamatosan fejlődő vírus volt, és az 1997-es hongkongi járvány kitörése bebizonyította, igen könnyen tud madárról emberre terjedni, ám nem feltétlenül gyors a következő, emberről emberre terjedő lépés. Mikor a vírus eredeti fészkéből, a tüdőből mutálódva a felső légutakat is elárasztja, már könnyebb számára a gyors terjedés.
A H5N1 madárinfluenzával végzett laboratóriumi kísérletek azt mutatják, mindössze négy-öt mutációra van szüksége a vírusnak ahhoz, hogy az emberek körében is terjedő járványt okozhasson.
Egy néhány éve lezajlott kutatásban más tudósok filogenetikus és molekuláris óra vizsgálatoknak vetették alá az influenza vírusok H1N1 családjának nyolc génjét – az 1918-ban meghalt áldozatok tüdőszövet-mintái ugyanis igazolták, hogy ez okozta a pandémiát.
Nem tudunk biztosat
Worobey és munkatársai arra következtettek, hogy hét gén egy vándor vízimadár által hordozott vírusból 1916-ban érkezett, és hozzákapcsolódott egy már létező A influenzavírus H1 génhez, amely maga 1907 körül volt először megfigyelhető. Így egy teljesen új, potenciális világjárványt okozó vírus érte el az emberi populációt.
Ezzel együtt – jegyzik meg a legújabb tanulmány szerzői – nagy valószínűséggel további mutációkkal együtt vált csak képessé a széleskörű járvány előidézésére. Úgy vélik, e mutációk során a gyors fertőzőképesség került előtérbe a halálos végkimenetelű kórlefolyás helyett, amint Étaples-ból a katonákkal az Egyesült Államokba, majd John Pershing tábornok expedíciós haderejével újra Európába került. Az 1907-es H1 vírus önmagában nem volt képes a széleskörű terjedésre – ha ezt tette volna, 1918-ban az emberiség nagyobb része rendelkezett volna már immunitással a spanyolnáthával szemben.
A tudósok azt a kérdést is megvizsgálták, vajon a korábbi elméletek közül megállja-e a helyét az, hogy az Egyesült Államokban – közelebbről Kansasben – kezdett fertőzni az influenza, esetleg Észak-Kínában? A probléma ezekkel a hipotézisekkel az, hogy bár orvosok jelentették a megfigyelt kitöréseket, egyik esetben sem született tudományos igényű vizsgálat. A szerzők tehát nem teszik le voksukat semelyik jelentősebb elmélet mellett, ám további, földrajzi, demográfiai és egyéb kutatásokat szorgalmaznak annak érdekében, hogy a jövendő járványok lehetséges gócpontjait fel tudjuk térképezni.
Felelősök-e az orvosok?
De milyen felelősség terheli az akkori orvosokat? Megfelelő vakcinák előállításával vajon megfékezhették-e volna a halálos világjárványt? Maguk az étaples-i orvosok is felvetették a vakcina szükségességét, és a kórokozók között különféle baktériumokat neveztek meg, melyeket megpróbáltak kitenyészteni, hőkezelni, majd a vakcinát létrehozni.
Mire ezzel elkészültek, a „kis epidémia” már a végét járta, s alig 100 halálos áldozatot hagyott maga után a 10-20 ezer kórházi páciens között. 15 hónapra rá hasonlóan vegyes, hurut elleni vakcinával kísérleteztek a hadsereg patológusai, amellyel 16 ezer új-zélandi katonát immunizáltak. 1918 végén a brit hadügyminisztérium patológiai részlegének vezetője, Leishman a széles körű bevezetésüket indítványozta: az így beoltott 15 624 katona esetében ezer főre 0,12 influenzás halálozás jutott, míg a be nem oltott 43 520 fős kontrollcsoportnál ez az arány 2,25 volt.
Amerikában több hasonló, vegyes baktériumokat tartalmazó vakcinával is kísérleteztek. A vírus azonban további mutációkon ment keresztül, 1919 februárjában újabb, hatalmas járványt okozott, majd egészen 1933-ig nagyjából egy éves intervallumokban szintén megmutatta magát. Ebben az évben sikerült a londoni Szent Bertalan kórház tudósainak azonosítania az influenzavírust, a járvány valódi okát, s ezután készítették el az első, vírusokat is tartalmazó vakcinákat.
Tovább kell vizsgálni
Mégsem voltak azonban hiába a spanyolnátha idején a pandémia csillapításán dolgozó orvosok erőfeszítései. Mivel a halálozások jelentős részéért a légúti bakteriális felülfertőzés volt a felelős, a korabeli vakcinák valóban csökkenteni tudták a tüdőgyulladások és a halálozások számát. A járvány terjedését persze nem tudták megakadályozni, mégis jelentős eredményeket értek el a hatások mérséklésében.
Ezzel együtt John S. Oxford virológus professzor eljátszik a gondolattal, hogy mi történt volna akkor, ha már 1916-ban rájönnek a tudósok, hogy influenzával állnak szemben. Esetleg egy kétéves oltási kampánnyal elejét vehették volna a hatalmas pandémiának?
Erre a kérdésre természetesen nincs felelet. Az azonban bizonyos, hogy a spanyolnáthához hasonló világjárványok okainak, terjedésének további beható elemzésével jobb esélyekkel vehetjük fel a fegyvert egy jövőbeli világjárvány, például a WHO által 2018-ban megnevezett „X-kór” ellen – aminek feltűnése tudósok szerint csak idő kérdése.
