Elsőként Landy Dezső juthat eszünkbe, mint a történet első számú mellékszereplője. Életének a felét a magyar kultúra elkötelezettjeként emigrációban töltötte. 1908-ban Löbl Dezsőként Budapesten született, és a családi alapítású Löbl-nyomda bázisán, 1936-ban bátyjával megalapította az Officina Könyvkiadót. Benne volt a szellemi élet sűrűjében, jó barátságban volt Szerb Antallal, Radnótival és a kor számos kiválóságával – többük írását ki is adta. A legközelebb talán Szerb Antal állt hozzá – például baráti gesztusként adta ki a Nyugatban már megjelent Budapesti útikalauz Marslakók számára című írását, de a Száz vers című legendává lett gyűjtemény is az Officina hírnevét öregbíti.
Landy túlélte a munkaszolgálatot és a vészkorszakot, s a háború után azonnal folytatta is vállalt misszióját – többek között angol és orosz nyelven adott ki Magyarországot bemutató könyvet. Jó érzékkel elébe ment a rá, mint „kizsákmányoló kapitalistára” váró kitelepítésnek – még sikerült elmenekülnie. Egy ideig Bécsben élt, 1956-ban ott várta ki, hogy miként alakul a forradalom sorsa, majd amikor látni lehetett a végkifejletet, Brazíliába költözött.
São Paulóban könyvkereskedést nyitott, amely amolyan magyar kultúrközpont is volt. 1990-ben bekövetkezett haláláig, harminc éven át tartotta a kapcsolatot sok ottani honfitársával, és gyűjtötte a latin-amerikai magyar relikviákat. Írásai jelentek meg a párizsi Irodalmi Újságban, de a Petőfi Irodalmi Múzeummal is kapcsolatban állt.
A milánói borda, Milne és Sagan
Kétségtelenül legemlékezetesebb tette Lénárd Sándor latin nyelvű Micimackójának első kiadása volt, a fordítást 1958-ban ő indította el a világsiker felé. Mindössze 100 (!), gyűjtőknek szánt számozott példányban nyomta ki, s az egyik darab Svédországba került, egy kiadó karácsonyi ajándékként újra megjelentette. Innentől kezdve a könyv pályája üstökösként ívelt fel. Egy amerikai kiadó vetette rá magát, de a fordítás végül az eredeti mű jogtulajdonosánál, az angol Methuen kiadónál kötött ki, amely egyébként rövid úton elutasította Lénárdot, amikor tervével megkereste.
Lénárd szeretett latinul írni, s e szenvedélyét összekötötte ínyencségével – például latinul írta meg tudományos igényű tanulmányát a milánói borda történetéről és elkészítésének fortélyairól.
Mellesleg nem csak a kedves medvebocs kalandjait tette át Horatius nyelvére. In urbe Sancti Pauli Brasiliae – azaz São Paulóban, mint a borítón olvasható – alig pár évvel a Micimackó után megjelent 1500 számozott példányban egy könyv: Francisca Sagana: Tristitia salve. Fabula amatoria e gallico in latinum sermonem conversa ab Alexandro Lenardo. Azaz – Françoise Sagan: Jó reggelt, búbánat! Szerelmes történet franciából latin nyelvre fordítva Lénárd Sándor által…
Lénárd egyébként az ógörög nyelvvel sem akart mostohán bánni. Barátjától, az ugyancsak Brazíliában élő Rónai Pál költő-műfordítótól tudjuk, hogy komolyan készült A Pál utcai fiúk görögre ültetésével.
Vendégségben Lénárd Sándornál
Akik olvasták Lénárd Völgy a világ végén s más történetek című könyvét, azoknak nem új az a német világ, amely brazíliai két évtizedének otthonát adta – 1952-től 1972-ig, mindössze 62 éves korában bekövetkezett haláláig élt Brazíliában. Landy leírását egyik Lénárdnál tett látogatásáról (a párizsi Irodalmi Újságban jelent meg 1961-ben) már ezért is és persze a polihisztorról kapott életképekért is érdemes hosszabban idézni.
„Blumenau, az egykori német település nem tud és nem akar beolvadni Brazíliába. Az utcán töméntelen német szó, a cégtáblákon a Baumgarten, Kaestner, Hering és Hahnemann neveket olvasom. A szálló tiszta, és a szobapincér idegen kiejtésemet hallva, németül kérdezi, hány órakor ébresszen.
Hajnalban indul az autóbusz a Lénárd-tanya felé. Ragyogó frisszöld színekben tündökölnek a mezők. Lehetne a Szudéta-vidék ritkábban lakott részén, vagy valahol a századvég Németországában. Elszórtan egy-egy tanya, kis szöszke gyerekek futnak a kocsi mellett, és bent az autóbuszban naptól kiszárított, korán ráncosodó arcú germánok beszélnek valami különösen kevert nyelvet, amelyben a portugál szavakat németül ragozzák.
Délután fél négy is elmúlik, amikor egy kanyar után a vezető, Herr Fuhrmann, tülköléssel jelzi a Lénárd-tanya lakóinak, hogy csomag jön, posta, sőt vendég is.”
Micimackó hol Cicero, hol Caesar fordulatait használja
„Így Léni, a nagy szalmakalapos, tizennégy éves szőke parasztlány segít, miközben lekászálódom, majd megjelenik torzonborz szakállával, lógó harcsabajszával a völgy mindentudó orvosa, Lénárd Sándor, aki hiába játssza maga és a világ előtt a remetét: alig fér meg a bőrében, amikor sebtében elmondom neki a legújabb híreket.
A zsebemben van az amerikai Dutton kiadó legújabb jelentése, mely szerint Lénárd latinra fordított Micimackója, az Egyesült Államokban túllépte az ötvenezredik eladott példányt.
Amikor múlt évben az első, közösen vállalt kiadást elküldtük Angliába és Amerikába, fanyalgó válaszok futottak be: nem érdemes foglalkozni egy angol klasszikus holt nyelvre való átültetésével. De aztán, amint az oxfordi és cambridge-i könyvkereskedőknek címzett kisebb mutatványküldemények napok alatt elfogytak, s a diákok követelni kezdték a további példányokat, lassanként megváltozott a kiadók véleménye. (…)
Vacsora után csendben üldögélünk a verandán. Fejünk fölött az idegen csillagok, valahol a Dél Keresztje, de a Göncöl Szekeret nem látni sehol. Újból a latin Micimackó különösnek látszó ötletére kerül a szó. (…)
– Úgy mondják, hét évig dolgozott a kis művön.
– Hét évig, de nem folyamatosan. Amint olvasmányaimban találtam valami eredeti kifejezést, ami Milne szövegében felhasználható, átültettem. Így mackóm hol Cicero, hol Caesar fordulatait használja, egy versikében pedig még a gyakorlatlan szem is felfedezheti a »Dies irae« ritmusát és szórendjét. Mackóm elolvasása után minden latinul tanuló diák könnyűnek fogja találni a klasszikus írókat, hiszen egész sereg kifejezésüket már ismeri.
A brazil őserdő peremén
„Terveiről ezt mondja:
– Van egy nagy német nyelvű tanulmányom erről a völgyről, amelyben élek. A tájról, az itt élő emberekről, de ez nem csak szociográfia. Van benne nyelvészet is, mert hiszen páratlanul érdekes ez a keveréknyelv, amit a közel száz éve itt élő németek beszélnek. Azok a németek, akiknek nagyszülei még az első háború előtt kerültek ide, akiknek a szemében még mindig Vilmos császár a mintakép, alig hallottak valamit Hitlerről, nácizmusról, kommunizmusról, Németország kettéosztásáról, vagy a »Wirtschaftswunderről« (a nyugatnémet „gazdasági csoda”). S hogy mindezt változatosabbá tegyem, saját tollrajzaimmal fogom illusztrálni. (…)
A zongora körül szöszke gyerekek állnak, és egy Bach-kantátát énekelnek.
– Amíg nem jártak hozzám, egyik sem tudta, mi a zongora. Mióta saját szórakozásomra énekelni tanítom őket, semmivel sem haladnak rosszabbul, mint városi kortársaik.
Bach, Micimackó és egy magyar orvos-író a brazíliai őserdő peremén.”
Kiemelt kép: Leon Neal / AFP
