Tudomány bbc history

A totális pusztításból nőtt ki egy birodalom

610 évvel a pusztító erejű 2004-es indiai-óceáni cunami előtt a katasztrófában leginkább érintett szumátrai terület több csapást is elszenvedett. Egy új, régészeti és geográfiai adatokat feldolgozó kutatás szerint birodalmak sorsát változtatta meg a kiszámíthatatlan természet.
Korábban a témában:

Hatalmas, a Richter-skála szerint 9,1–9,3 erősségű földrengés rázta meg 2004. december 26-án az Indiai-óceán alatti kőzetlemezeket, a rengés epicentruma Szumátra északnyugati partjától nem messze esett. A földrengés nyomán óriási szökőár keletkezett, amely összesen 14 térségbeli ország part menti területeit érintette, a halálos áldozatok száma egyes becslések szerint megközelítette a 280 ezer főt, és milliókat kényszerített lakhelye elhagyására.

A legnagyobb pusztítást az Indonéziához tartozó szumátrai Aceh tartomány fővárosa, Banda Aceh és környéke szenvedte el (itt csaknem 160 ezerre rúgott a halálos áldozatok száma), de az írott történelem egyik legpusztítóbb természeti katasztrófája nyomán komoly emberi, anyagi és gazdasági károk keletkeztek Srí Lankán, Indiában és Thaiföldön is.

A katasztrófa nem csupán mozgósította a nemzetközi segélyszervezeteket, de a belső ellentéteknek is új irányt szabott: a jakartai kormányerők és a függetlenségükért fegyverrel is fellépő Szabad Aceh Mozgalom tagjai 2005-ben lezárták a hosszú ideje tartó konfliktust.

Egyszer már pusztított

E példa is jól szemlélteti, hogy a természeti katasztrófák nem pusztán közvetlenül, de közvetett módon is hatnak az adott közösségek életére, olykor városok, birodalmak felemelkedéséhez és bukásához is hozzájárulnak. Így volt ez Kr. e. 1394-ben is: egy új kutatás ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy a tengerár radikálisan eltérítette Aceh történelmét.

A kutatók a 2004-es katasztrófa során felszínre kerülő régészeti és földtani leleteket, az üledék felhalmozódását elemezték, ez alapján tíz nagyobb települést sikerült azonosítaniuk. Több tízezer középkori cserépmaradványt és mintegy ötezer faragott sírkövet találtak a mai Banda Aceh város vonzáskörzetében.

Kiderült, hogy a mintegy 625 évvel ezelőtt lecsapó cunami a tíz közösségből kilencet elpusztított, egyedül a magasabban fekvő és Lamriként megnevezett település élte túl a katasztrófát.

Utóbbi a XV. században még virágzó településnek számított, ám a XVI. század folyamán sorsára hagyták a lakói, és ismét az alacsonyabban fekvő területeket népesítették be, ahol egy új, jelentős gazdasági és politikai központ jelentkezett be a regionális hatalmak közé: az Acehi Szultanátus.

Az 1394-es cunami tehát elég nagy kárt okozott ahhoz, hogy a 2004-ben ismét elöntött területek fejlődését visszavesse, és szignifikáns átrendeződést idézzen elő a térség politikai és gazdasági térképén, amely azután évszázadokon keresztül meghatározta az ottaniak életét. Ami talán még ennél is meglepőbb következtetés: nem sokkal a hat és negyed századdal ezelőtti cunamit követően, 1450 körül ismét lecsapott a szökőár a szumátrai partvidéken, ez azonban messze nem okozott olyan jelentős változást, mint az eggyel korábbi.

Cserepek és sírkövek

A tudományos kutatás eredményeit nemrég tették közzé a Proceedings of the National Academy of Sciences című tudományos szaklapban, a kutatócsoport tagjai között a Szingapúri Földtani Obszervatórium, az írországi Maynoothi Egyetem, Banda Aceh legnagyobb és legrégebbi felsős oktatási intézménye, a Syiah Kuala Egyetem, valamint az Oxfordi Egyetem munkatársai is részt vettek. A kutatócsoport vezetője, Patrick Daly a kulturális és vallási emlékek megmentése céljából érkezett a 2004-es katasztrófa helyszínére, amikor munkája során gyönyörűen megmunkált muszlim sírkőfaragványokat talált, amelyek az áradat nyomán kerültek a felszínre.

Ezután indult el a szisztematikus feltáró munka, a helyi falvak idősebb lakóinak segítségét is igénybe vették ahhoz, hogy régi mecsetek, cserepek, sírok nyomára bukkanjanak. Figyelembe vették azokat a geológiai adatokat is, amelyek egy korábbi cunami nyomait őrizték.

Fogalmunk sem volt arról, milyen mértékű volt ez, milyen nagy, milyen erős, mennyire pusztító lehetett

nyilatkozta Daly a kutatás kiinduló helyzetéről. Hamarosan azonban nyilvánvaló lett számukra is, hogy – mivel valamennyi alacsonyabban fekvő települést eltörölt a föld színéről – ereje vetekedhetett a 2004-es természeti csapáséval. A szumátrai partszakasz már nagyjából a 9. századtól igen jelentős szerepet töltött be az ázsiai kereskedelemben és kultúrában, erről arab, kínai és maláj írott források is tanúskodnak.

A középkori Selyemút egyik leágazásaként a távolabbi kereskedelmi kapcsolatokban is részt vett. Így valószínűnek tűnt, hogy a szóban forgó időszakban is sűrűn lakott volt, noha korábbi régészeti leletek nem támasztották alá e feltevést. Az új kutatás során Banda Aceh környékén nagyjából negyven kilométeres nyugat-szumátrai partszakaszt fésültek át. A tudósok több mint 30 ezer cserépedény-töredéket vizsgáltak meg, és ennek segítségével tíz települést sikerült behatárolniuk.

A legfejlettebb város

E települések nagyjából 1200 körül indultak virágzásnak. A XV. század előtt készített cseréptárgyak többségét – amelyek között igen finoman megmunkált, drága termékek is feltűntek – a partszakasz keleti végén fekvő 8–10. számú települések valamelyikében találták meg, míg a XV. század utániak a nyugatabbra található 1–7. számú településekkel hozhatók kapcsolatba. A két cunami, azaz 1394 és 1450 között erősen visszaesett a leletek száma, és szinte valamennyi korabeli cserepet a hegyfokon fekvő 10. településnél lelték meg. Ez az eloszlás megerősítette azt a hipotézist, hogy az 1394-es szökőár tényleg elpusztította a part menti falvak, városok közül a tengerszinthez közelieket, amelyek csak lassan, évszázadok alatt indultak ismét fejlődésnek.

Az 1400 előtti kerámiák 73 százaléka a keleti városokból került elő (27 százalékuk a nyugatiakból), a 10-es település egymaga az edények 56 százalékát produkálta. Ami még ennél is érdekesebb, e kerámiák származási helye is nagyobb szórást mutat: kínai, indiai, szíriai, thaiföldi és vietnámi égetőkemencék terméke is megtalálható köztük. Ráadásul sokkal több volt itt a szépen megmunkált, első osztályú edény, és egyedül a 10. városban több töredéket találtak a nagyobb szállítóedényekből, mint az összes többi településen együttvéve.

Ebből egyenesen következik, hogy ez volt a leggazdagabb és a legjobb kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkező város a területen.

Egy város maradt talpon

Az 1–9. számú településeken megtalált edények azonban inkább háztartási célokat szolgáltak, tárolásra, főzésre és egyéb konyhai munkákra használták őket – nagy valószínűséggel kisebb, kevésbé virágzó közösségek élhettek e helyeken. A kutatók a kínai, arab és maláj nyelvű forrásokban rendszeresen feltűnő, a ma is igen fontos hajózási útvonalnak számító, a Maláj-félsziget és Szumátra közötti Malaka-szoros egyik csomópontjával, a Selyemút kereskedelméhez is csatlakozó Lamrival azonosították a 10. települést – Lamri pontos helyszínét korábban egyetlen kutatónak sem sikerült megállapítania. Az 1394-es cunami előtt e város számított a térség domináns gazdasági és politikai központjának.

Az 1394 és 1450 közötti időszakból – szemben az 1400 előtti 3800 töredékkel – alig 70 cserepet találtak, 56 darab Lamriból került elő, vagyis egyedül e város tartott fenn külkereskedelmi kapcsolatokat ebben az öt évtizedben. Thai, burmai és kínai stílusú edények is akadtak közöttük, néhány a kialakítása alapján nagy valószínűséggel ajándékként jutott ide, 1405-ben, 1408-ban vagy 1416-ban:

a neves földrajzi felfedező, Cseng Ho kínai admirális ugyanis kínai források szerint ezekben az években kötött ki Lamriban.

Ami az 1450 utáni évtizedeket illeti: a 15. század végén kezdtek újra életre kelni a nyugati települések, majd a 16. század közepétől komoly fejlődésnek indultak. Az edénymaradványokból azonban leszűrhető, hogy nagy változások történtek a térségben az első cunami előtti időkhöz képest: a keleti városokból sokkal kevesebb töredék került elő, különösen a kínai áru volt elenyésző, ellenben az 1–4. település felelős a cserepek 70 százalékáért. Ezek között különleges minőségű, kék-fehér kínai porcelánok is akadnak, amelyek 1506 és 1521 között Kína jingdezheni műhelyeiben készültek, ahonnan nagy mennyiségben exportálták e terméket Ázsia különböző vidékeire. Lamri helyét a politikai-kereskedelmi kapcsolatokban a XVI. század elején tehát már egy másik centrum vette át.

Új népesség, erős állam

Az 1550 és 1650 közötti cserepek számában még drámaibb mértékű a nyugati 1–7. települések fölénye, a 8–9. település leletanyaga alacsony, Lamrié azonban a nullával egyenértékű, ahogy az írott forrásokban sem említik már 1550 után. A nyugati városokban az edények változatossága is jelentős, a kínai Zhangzhou készítményei közülük is kiemelkednek, a keleti lelőhelyeken azonban inkább az egyszerűbb kialakítású háztartási edények dominálnak. E településeket lényegében elhagyták, ám Lamri hegyfokán a XV-XVII. században föld- és kőerődítéseket hoztak létre: a keleti települések romjain kialakított védművekkel a nyugati városok az európai gyarmatosítók és a térségbeli vetélytársak ellen így próbálták megvédeni magukat.

A mintegy ötezer muszlim sírkőfaragvány stílusának és korának meghatározásából szintén azt szűrték le a tudósok, hogy a korai és a későbbi leletek stílusa, származása igen eltérő, az utóbbiak már az Acehi Szultanátushoz köthetők.

Az Acehi Szultanátus nevű államalakulat a XV. század végétől egészen 1904-ig fennállt, és zömmel sikeresen állt ellen a térségben terjeszkedő európai gyarmatosítóknak, először a portugáloknak, majd a briteknek – végül a hollandok gyűrték le az ellenállását.

Igen számottevő katonai hatalomnak számított ezekben az évszázadokban, a mai Banda Acehben lévő fővárosa, Kutajara volt a szíve a jelentős gazdasági, kereskedelmi és iszlám kulturális életnek.

A kutatók azt is feltételezik, hogy a szultanátus megtelepedését a szumátrai partszakaszon nem a szökőár után a területre visszaszivárgó lakosság ösztönözte. Valószínűbb, hogy távolabbi muszlim központokból jött ide az új népesség, talán, hogy messzebb húzódjanak a portugálok által 1511-ben gyarmatosított Melakától, amely a Maláj-félsziget déli részén helyezkedik el.

A történelmi és földtani előzményeket számba vevő kutatás célja az volt, hogy a 2004-es cunami tapasztalataiból kiindulva hozzájáruljon a térség lakosságára leselkedő kockázati tényezők felbecsléséhez. Mivel politikai és gazdasági okokból a legutóbbi katasztrófát követően sem a szárazföldön belül, hanem az elpusztított települések alapjain indult meg az újjáépítés, a kutatók előreláthatónak tartják, hogy a jövőben ismét természeti csapások érik az itt élőket.

Az Aceh-partvidéki pusztítások története nyomós figyelmeztetés arra, hogy a múltbéli tettek a jövőbeli generációkra is hatnak, és hogy a távoli jövő előbb-utóbb megérkezik

– vonják le tanulmányuk konklúzióját a tudósok.

Kiemelt kép: BAY ISMOYO / AFP

Ajánlott videó mutasd mind

Brexit: itt az újabb fordulat

Elfogadta szombat délután a londoni alsóház azt a módosító indítványt, amelynek célja a brit EU-tagság megszűnésének halasztása.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.