Az első, nem emberi vagy állati erővel működő felvonókat a XIX. század első felében kezdték szolgálatba állítani bányákban és gyárakban. Első „civil” felhasználásuk a szórakoztatás volt, vásárokon, bemutatókon repítették a magasba a közönséget. Mindennapi elterjedésükhöz nagyban hozzájárult Elisha Graves Otis, aki 1852-ben kifejlesztette a biztonsági liftet, amely meghibásodás esetén sem zuhan vissza a mélybe.
Ezután jött a zárt liftakna, a biztonsági ajtó, az elektromos lift, majd a XX. század első éveire már odáig is eljutott a technológia, hogy teljesen automatizált, az utasok vezérlésével működő lifteket is bemutattak.
Szakember nélkül nem merték
Csakhogy az emberek nem voltak hajlandók ilyeneket használni, ugyanis hozzá voltak szokva ahhoz, hogy a felvonókat profi kezelők működtetik, mert az úgy biztonságos. (Korábban erre valóban szükség is volt, mert nagy gyakorlatot igényelt a liftek pontosan az emeletekkel egy vonalban történő megállítása.) Mivel nem akartak beszállni a veszélyesnek tűnő, önjáró felvonókba, a megoldás nem terjedt el.
Teltek-múltak az évek, évtizedek, a lifteket pedig leginkább a kezelők irányították, közben megvívtak két világháborút, az emberiség meghódította a levegőt, megjelentek az első számítógépek, de a lifteket még mindig külön erre foglalkoztatott emberek kezelték.
Áttörés: a STOP gomb
Végül eljött 1945, és New York mintegy 15 ezer liftkezelője nélkülözhetetlensége tudatában sztrájkba lépett. A magas épületekkel teli városnak komoly csapás volt a felvonók leállása, sokaknak naponta többször kellett megmásznia több tucat emeletet. Ez a sztrájk ugyan véget ért, de több másik is követte néhány éven belül – a felvonógyártók viszont már dolgoztak a megoldáson.
A kérdés persze nem az volt, hogy képesek-e egyszerűen kezelhető, szinte önműködő lifteket építeni, hanem az, miképpen lehet ezeket olyan formában tálalni, hogy az emberek biztonságban érezhessék magukat. A legfontosabb újítás egy nagy, feltűnő piros „STOP” gomb lett. Ez megadta azt az érzést a felhasználóknak, hogy alapvetően az övék és nem holmi ördögi szerkezeté a végső szó, ők irányítanak.
Megnyugtató hangfelvétel üdvözölte azokat, akik bátran beléptek a liftbe, elmagyarázva a gombok használatát, felhívva a figyelmet a nagy piros gombra, a vészcsengőre, egyes modellekben pedig a beépített vészjelző telefonra.
Fél évszázad
Az 1950-es évekre a sztrájkok, az intenzív kampány és az új megoldások végre eredményt hoztak: fél évszázaddal a feltalálásuk után végre hódítani kezdtek az „önműködő” liftek, és gyorsan ki is szorították a kezelő irányította modelleket.
Ugyan természetesen az önvezető autók sokkal bonyolultabb feladatot igyekeznek átvenni az ilyesfajta újításokat mindig gyanakodva fogadó emberektől, a kísérletező gyártóknak fontos lehet a tanulság: nem elég a megfelelő technológia, nagy figyelmet kell arra is fordítani, hogy a felhasználók úgy érezhessék, biztonságban vannak, és végső soron ők irányítják az eseményeket, nincsenek kiszolgáltatva a „gép” kényének-kedvének.
Ha erre kellő figyelmet fordítanak, talán ennek az új megoldásnak nem kell majd fél évszázad ahhoz, hogy használni is merjék az emberek.
