Tudomány bbc history

Menekülés a diktátor országából

Miután Idi Amin ugandai diktátor kiűzte hazája ázsiai származású lakosait, néhány hét leforgása alatt nagyjából 28 ezer ember érkezett Nagy-Britanniába. Becky Taylor a BBC History áprilisi számában idézi fel sorsukat, és azt a vegyes fogadtatást, amire új honfitársaiktól számíthattak. Történetük ma nemcsak azért aktuális, mert éppen 40 éve, hogy a diktátor végül megbukott, hanem az európai „menekültválság” kezelése szempontjából is érdekes tanulságokkal bírhat  
Korábban a témában:

Amikor 1973 nyarán a Muhammed család lekászálódott a vonatról a Skócia legészakibb nyúlványának csúcsától alig 40 kilométerre délre található Wick vasútállomásán, nem voltak tudatában annak, hogy ők lesznek Nagy-Britannia legészakabban élő ugandai-ázsiai családja A família – apa, anya és öt, 5–14 éves kor közötti gyerek – előző este indult útnak a közép-angliai Hemswellből, ahol egy gyűjtőtábort alakítottak ki a menekülteknek a Légierő egy régi bázisán.

Amikor 16 órával később, összezavarodva, a Brit-sziget földrajzát egyébként sem túl jól ismerve leszálltak Wickben, első kérdésük az volt: „Közel vagyunk Londonhoz?” De mégis milyen lépések juttatták el a néhány hónappal korábban még Ugandában élő Muhammedéket Skócia legtávolabbi szegletébe?

Dolgozni mentek Afrikába

Hosszú útjuk első lépését még a XIX. század végén tették meg. Ez volt az az időszak, amikor a britek szorgalmazni kezdték a bevándorlást egyik gyarmatukról, Indiából a legújabban megszerzett kelet-afrikai területeikre.

Szembesülve azzal, hogy a helyi lakosság nem nagyon volt hajlandó kemény fizikai munkára elszegődni, a gyarmati kormányzat úgy enyhítette a munkaerőhiányt, hogy az Indiai-óceán másik oldaláról hajózott át munkásokat, akik a vasútépítéseken és más infrastrukturális beruházásokon dolgoztak, amelyek szükségesek voltak az új gyarmatok fejlesztéséhez.

Velük, illetve utánuk jöttek azok az indiai hivatalnokok, kereskedők, valamint a gyorsan gyarapodó szellemi dolgozók, akikből gyorsan formálódott a társadalom egy új rétege, amely nemcsak az újonnan érkezetteket, hanem a helyi lakosságot és a gyarmatosítókat is ellátta különféle árukkal és szolgáltatásokkal.

Afrika zsidói

Ugorjunk előre fél évszázadot, és elérkezünk Muhammedék Wickbe vezető útjának második lépéséhez. Az afrikai gyarmatok függetlenségi törekvéseivel együtt felerősödtek a Kelet-Afrika ázsiai bevándorlóival kapcsolatos negatív érzelmek is. „Afrika zsidói”-nak, „vérszívók”-nak nevezték egyesek az ázsiaiakat, akik számarányuknál messze nagyobb mértékben képviseltették magukat az államigazgatásban, a hivatali állásokban és a városok gazdasági életében.

Tudatában a feszültségeknek, és hogy megnyugtassa a kelet-afrikai ázsiaikat abban a tekintetben, hogy az afrikai függetlenség nem jár majd számukra katasztrofális következményekkel, a brit kormány engedélyezte az Ugandában és Kenyában élőknek, hogy a függetlenség után is megtarthassák – az ekkor minden brit gyarmati polgárnak járó – brit útlevelüket, illetve a jogot, hogy korlátozások nélkül léphessenek az Egyesült Királyság területére.

Túl hamar szükségük is lett e jogokra. Előbb Kenyában, majd kisvártatva Ugandában (előbbi 1963-ban, utóbbi 1962-ben vált függetlenné) vezettek be „afrikanizációs” intézkedéseket. Megtiltották az állampolgársággal nem rendelkezőknek, hogy állami hivatalban töltsenek be állást vagy cégtulajdonosok legyenek.

Az intézkedésekre ráadásul megfélemlítő, gyakran erőszakossá fajuló utcai megmozdulások árnyékában került sor.

Anglia megszegte ígéreteit

Nagy-Britannia a kenyai ázsiaiak ennek hatására kezdődő tömeges kivándorlására válaszul megszigorította bevándorlási törvényeit: az 1968-as nemzetközösségi bevándorlási törvény immár előírta, hogy az érkezőknek „szoros kapcsolatot” kell felmutatniuk az Egyesült Királysággal születés vagy egyenes ági felmenők révén.

Ezzel a húzással a britek az Afrikában élő ázsiaiak túlnyomó többsége elől elzárták a Nagy-Britanniába történő korlátozások nélküli belépés útját, és megszegte az afrikai függetlenségi mozgalmak térnyerése idején nekik tett ígéreteit.

Amikor tehát Idi Amin 1972 augusztusában bejelentette, hogy az ugandai ázsiaiaknak 90 napjuk van elhagyni az országot, és fejenként mindössze 50 angol fontnak megfelelő értéket vihetnek magukkal, a kiutasítottak már nem rendelkeztek automatikus belépési joggal az Egyesült Királyságba.

Csak az erős nemzetközi nyomás vette rá a Ted Heath vezette konzervatív kormányt, hogy vállaljon felelősséget minden brit útlevéllel bíró ugandai-ázsiai polgárért, és engedje meg nekik a belépést az országba. Az érkezők „gondozása” a nagy sietve felállított Ugandai Áttelepítési Bizottság (Ugandan Resettlement Board – URB) feladata lett, amelynek lakást és munkát kellett találnia a menekülteknek.

Idi AminFlickr/Archives New Zealand/CC BY 2.0

Szorító körülmények

Ez pedig nem volt könnyű feladat. A 28 ezer ugandai-ázsiai érkezése 1972 őszétől 1973 első heteiig egy gazdaságilag nehéz időszakban érte Nagy-Britanniát. A háború utáni csaknem három évtized jóléte, szinte teljes foglalkoztatottsága és töretlen gazdasági növekedése után a dolgok változóban voltak. Kevés volt a lakás, a munkanélküliségi ráta pedig évtizedek óta nem látott magasságokba szökött.

Mindez muníciót adott a bevándorlást ellenző csoportok kezébe, és az ország több nagyvárosában is bevándorlásellenes tüntetésekre került sor. A brit Nemzeti Front csak egy volt azon bevándorlásellenes csoportok közül, amelyek profitáltak a közhangulatból, az emelkedő árakat, a gazdasági nehézségeket és az ellenőrizetlen bevándorlást a rasszizmus és az utcai politizálás mérgező, de hívogató egyvelegébe gyúrva.

Voltak tehát, akik szerint Muhammedék és a hozzájuk hasonló családok nemkívánatos vendégnek számítottak, akik elveszik a lakásokat, a munkahelyeket és a támogatásokat az amúgy is nehéz helyzetben lévő britek elől. Néhány nappal Wickbe érkezésük után egy közeli faluban lakó asszony egyenesen azzal sétált be a helyi családsegítő központba, hogy azonnal adjanak neki és családjának egy új, teljesen bebútorozott házat ahelyett, ami előző nap leégett. Kijelentette:

Végül is jogom van hozzá, nemde? Az az ugandai-ázsiai család is kapott egyet.

Vörös és zöld zónák

Pontosan az ilyen hozzáállást figyelembe vevő kormányzati intézkedés, azaz a „szétszórás” politikája jelentette Muhammedék Wickbe vezető útjának harmadik lépését. Abbéli aggodalmukban, hogy az érkezők milyen feszültségeket okozhatnak, az URB az országot vörös és zöld zónákra osztotta, előbbiekbe egyáltalán nem küldtek menekülteket, hanem az utóbbiak között osztották szét őket. Vörös minősítést kapott például Közép-Anglia legtöbb nagyobb városa, illetve London legtöbb negyede is.

Ezek főleg olyan helyek voltak, ahova a közelmúltban már nagyobb létszámban érkeztek bevándorlók, és sokuk már jelentős ázsiai származású kisebbséggel is rendelkezett. Ez azt is jelentette, hogy az ilyen városokban elérhető jobb munkalehetőségek mellett ezekben már léteztek azok a boltok, illetve kulturális és vallási intézmények, amelyek ki tudták szolgálni az ázsiai lakosság igényeit. Az URB azonban ahelyett, hogy bátorította volna az ugandai-ázsiaiak ilyen közösségekben történő letelepedését, inkább „megtelt”-nek nyilvánította őket.

A leicesteri városi tanács különösen visszatetsző módját választotta a válság idején a menekültek elriasztásának. Hirdetést jelentettek meg a legjelentősebb ugandai angol nyelvű újságban, az Uganda Argusban, amelyben arra figyelmeztették a Nagy-Britanniába induló ugandai-ázsiaiakat, hogy városukban se lakások, se munka nincsen, az iskolák pedig zsúfolásig tele vannak. „Saját és családjuk érdekében […] ne jöjjenek Leicesterbe.”

Így aztán az URB a teljes egészében zöldnek nyilvánított Skóciába, valamint Anglia kisvárosaiba és falvaiba próbálta szétszórni az érkezőket. Sok menekült viszont egyszerűen kihagyta a hivatalos fogadóbizottságokat, és nem kért a letelepítési programból, hanem egyenesen barátokhoz és rokonokhoz ment, és tőlük kért segítséget az újrakezdéshez – például Leicesterben is.

Meleg fogadtatás

Fontos leszögezni, hogy Nagy-Britanniának ez az ellenséges, kelletlen hozzáállása korábbi gyarmati alattvalóihoz csak az egyik arca volt, amit mutatott. Az ország éppen nagy változásban volt. Legalább annyira, amennyire a háború utáni bevándorlás, az 1960-as évek ellenkulturális mozgalmai is átalakították, sokszínűbbé, az új emberek és új gondolatok iránt elfogadóbbá tették.

Minden olyan emberre, aki arra panaszkodott, hogy a jövevények elveszik a brit emberek munkáját, jutott egy olyan is, aki hajlandó volt szabadidejét arra áldozni, hogy köszöntse a menekülteket, és segítsen nekik a körülményekhez képest otthon érezni magukat.

Ezek az önkéntesek a brit társadalom minden rétegét képviselték, összességében több mint 30 ezren vettek részt a fogadóbizottságok és a letelepedést segítő szervezetek munkájában. Ugyan a fogadóbizottságok munkáját alapvetően az URB koordinálta és finanszírozta, az önkéntesek rengeteg munkát vállaltak magukra: tanácsadóként, poggyászkezelőként, irodai munkásként, telefonkezelőként is dolgoztak, de különféle programokat és összejöveteleket is szerveztek. Különösen fontos feladat hárult a gudzsaráti nyelvet beszélő önkéntesekre, akik tolmácsként segítettek eligazodni a menekülteknek új, gyakran érthetetlen környezetükben.

Csontig hatoló hidegbe érkeztek

Ez volt Muhammedék Wickbe vezető útjának utolsó lépése. Az URB-nek nem voltak jogosítványai, hogy rákényszerítsen önkormányzatokat vagy egyéneket arra, adjanak lakást vagy munkát a menekülteknek. Ehelyett az URB a nehéz helyzetbe került ugandai-ázsiaiak felé megnyilvánuló jóindulatra és együttérzésre volt utalva. A hajlékokat és munkahelyeket önkormányzati szervek és egyéni jótevők ajánlották fel, a lakások, házak lakhatóvá tétele, a menekültek meleg fogadtatásban részesítése pedig az önkéntesek feladata volt.

Sok településen a Királyi Női Önkéntes Szolgálat (Women’s Royal Voluntary Service – WRVS) biztosított ruházatot, ágyneműt, tüzelőt és hősugárzókat, a menekültek étkezési szokásai pedig arra indították az önkénteseket, hogy megpróbáljanak az indiai konyhához szükséges edényeket és eszközöket beszerezni. Nem kis részét jelentette a menekültek beilleszkedését segítő erőfeszítéseknek, hogy felkészítsék őket a brit időjárás jelentette viszontagságokra.

„A meleg ugandai klímából a hideg, nedves tél közepébe érkeztek […], ez azt jelentette, hogy a legtöbbjüknek nem voltak megfelelő ruháik. Ezek a családok soha nem tapasztaltak hetekig tartó hideg időjárást […]. Pontosan megmondjuk nekik, mit vegyenek fel, hogy ne fázzanak, megmutatjuk nekik, hogyan gyújtsanak be úgy, hogy minden szobában meleg legyen, milyen ételek segítenek elviselni a csontig hatoló hideget” – idézte fel az egyik önkéntes.

Lakást, ételt kaptak

E gyakorlati nehézségek leküzdése mellett az újonnan érkezett családoknak munkát is kellett találniuk, a gyerekeiket pedig iskolába kellett járatniuk, miközben gyakran nyelvi akadályokkal és egy óriásinak látszó kulturális szakadékkal is meg kellett birkózniuk. Sudeep Kaur Bone családja egy thetfordi önkormányzati házba költözött be, és ő igen pozitív emlékeket őriz e napokról:

„Összegyűlt a helyi közösség, talán az egyház szervezésében, és kaptunk egy önkormányzati lakást, teljesen berendezve […], de annyira, hogy még az első hétre való élelmet is bekészítették. És volt egy másik, egy pandzsábi család, ők jöttek és hoztak nekünk lencsét, egy fazék dahlt [valamilyen hüvelyes növényből készülő, sűrű levesre emlékeztető, hagyományos indiai fogás – a ford.], fűszereket és minden mást.”

Nyitott ajtók

Manapság a Nagy-Britanniában élő ugandai-ázsiaiak érkezését a bevándorlás egyik sikertörténeteként tartják számon, akik nagyban hozzájárultak a Leicester és más hasonló városok gazdasági és kulturális fejlődéséhez. De 46 éve egyáltalán nem volt nyilvánvaló, hogy a történetük ilyen végkifejlet felé halad majd. Milyen tényezők álltak e siker mögött?

Részben mindenképpen a fogadó és letelepítő bizottságok és programok számlájára írhatók az eredmények. Minden hibájukkal együtt ezek az intézkedések tetőt biztosítottak a menekülteknek és munkát adtak a kezükbe, az önkéntesek nagyszabású erőfeszítései pedig jócskán felülmúlták a szélsőjobboldali csoportosulások aktivitását, ezzel valóban befogadó és barátságos légkört teremtve.

Nagy jelentősége volt annak a támogatásnak is, amelyet az Ugandából érkezők a meglévő brit-ázsiai közösségek tagjaitól kaptak, akik megnyitották házaik ajtaját a rokonok és barátok előtt, amíg azok a saját lábukra tudtak állni. Atul Pattni, aki gyermekként érkezett brit földre, elmondta, hogy a családja először a nagynénjéhez költözött be Leicesterbe, egy „három hálószobás sorházba, ahol – lássuk csak – 16, 17-en laktunk”.

Három hónap után apja talált egy házat, amelyet ki tudott venni, és a család átköltözött oda. Az emberek saját vállalkozásaikban adtak munkát a menekülteknek, mások pedig közös üzletbe kezdtek velük, tőkével és helyismeretükkel segítve az újonnan érkezetteket az építkezésben.

És hát persze nem szabad elfeledkezni maguknak az ugandai-ázsiaiaknak a kitartásáról és kemény munkájáról sem. Idi Amin rákényszeríthette ugyan őket arra, hogy minden földi vagyonuktól megfosztva elhagyják a hazájukat, de nem tudta megfosztani őket tudásuktól, képességeiktől vagy éppen attól az eltökéltségüktől, hogy új életet teremtsenek maguknak Nagy-Britanniában.

Becky Taylor történész, a Kelet-angliai Egyetem tanára

A cikk eredetileg a BBC History 2019. áprilisi számában jelent meg

Kiemelt kép: AFP

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.