Tudomány bbc history
Marines using a flamethrower to destroy a structure during Operation New Castle, Vietnam, March 26, 1967. (Photo by PhotoQuest/Getty Images)

Mint lángszóróval kertészkedni: Amerika és a vietnámi háború

Ifjú riporterként Max Hastings saját szemével látta a vietnámi háború borzalmait. A BBC History márciusi számában megjelent interjújában Rob Attarral azokról a nagy kérdésekről beszélgetett, amelyekre a háborúval kapcsolatos kutatásai során igyekezett választ találni
Korábban a témában:

Az Egyesült Államok azután keveredett bele a vietnámi háborúba, hogy Franciaország katasztrofális eredménnyel igyekezett meggátolni az Indokínai-félsziget gyarmatosított területeinek (Vietnám, Kambodzsa, Laosz) függetlenné válását. Az elejétől kudarcra voltak kárhoztatva a franciák erőfeszítései?

A második világháború utáni francia történelem egyik legelképesztőbb vonása az, hogy az ország megvívta ezeket a kegyetlen csatákat Indokínában – és később Algériában – azért, hogy megvédjen egy birodalmat, amely a legtöbb ember számára teljesen nyilvánvalóan megsemmisülésre volt ítélve. Csak úgy lehetett fenntartani a világ távoli vidékein ezeket az európai birodalmi struktúrákat, ha legalább valamilyen támogatásra számíthattak a helyi lakosságtól. Ezt viszont ebben az esetben teljesen eltüntette a második világháború, amikor a terület a Vichy-kormányzat asszisztálásával minden ellenállás nélkül került japán uralom alá.

George Orwell híres mondása szerint egy háború lezárásának leggyorsabb módja, ha elveszted – a franciáknak ez nyolc küzdelmes, véres, gyilkos évébe telt Indokínában. Nem hiszem, hogy a franciák egyáltalán megpróbálták volna, ha a náci megszállás megaláztatása nem hajszolja bele őket abba, hogy elkeseredetten igyekezzenek helyreállítani valamit a La Gloire-ból [dicsőségből]. De Gaulle ostobán figyelmen kívül hagyta tanácsadóit, amikor azok 1945-ben arra próbálták rávenni, kezdjen tárgyalásokat a Việt Minh-nel. Ehelyett úgy döntött, beszéljenek a fegyverek. Az eredmény katasztrofális volt.

Miután látták, mi történt a franciákkal, miért döntöttek az amerikaiak mégis a katonai beavatkozás mellett?

Az amerikaiak mindig is mélyen hittek önnön kivételességükben. Arra jutottak, hogy a franciák azért maradtak alul a kommunistákkal szemben, mert franciák, őket viszont eltöltötte a küldetéstudat, hogy elhozzák a demokráciát és más áldásokat Indokína népének.

Eközben viszont mindennek, amit az Egyesült Államok 1954-től a térségben tett, a mélyebb mozgatórugója a kínai fenyegetés visszaszorítása volt. Mélyen meg voltak győződve arról – teljesen tévesen, ahogy könyvemben (Vietnam: An Epic Tragedy 1945–1975, William Collins, 2018) ki is fejtem –, hogy Ho Si Minh és a vietnámi függetlenségért küzdők a Szovjetunió és Kína dróton rángatott bábjai. A történet legironikusabb epizódja, hogy hatalmas méretű hírszerző apparátusuk ellenére az amerikaiak végig nem voltak képesek megérteni: a szovjetek gyűlölik az egészet, amibe Vietnámban belekeveredtek, de a „szocialista világ vezetőiként” muszáj továbbra is támogatniuk az észak-vietnámiakat. Ami pedig a kínaiakat illeti, ők épp ekkor estek túl a koreai háborún, és az utolsó dolog, amit szerettek volna, az egy újabb nagy háború Ázsiában. Az amerikaiak nem értették meg ezt, és úgy gondolták, Indokína megtartása a kommunista agresszió megfékezéséről szól, holott túlnyomórészt a nemzeti önrendelkezéssel kapcsolatos ügy volt.

Miért nem tudott az Egyesült Államok legyűrni egy ennyire alacsony erőforrásokkal rendelkező ellenfelet?

A legfőbb ok, amiért a kommunisták nyerték meg ezt a háborút, az, hogy ők vietnámiak voltak. Ho Si Minh 1945 után maga mögé terelte a vietnámi nacionalizmus által generált energiákat, és ennek irányítását a következő negyedszázadban is meg tudta őrizni. Az amerikaiak még az ő 1969-es halála után sem tudtak semmi olyat tenni, ami ezt megváltoztatta volna.

Two American soldiers survey a forward area from the top of an M48 Patton tank during a road reconnaissance, Vietnam, October 1965. (Photo by PhotoQuest/Getty Images)
Fotó: PhotoQuest/Getty Images

Ami elképesztő, az az, hogy az amerikaiak már 1965-ben felismerték, hogy az általuk támogatott úgynevezett saigoni kormány valójában nem több mint egy homokvár. Nem volt igazi kormányzat, inkább egy csapatnyi őrült tábornok. És rettenetesen népszerűtlen volt. De az amerikaiak úgy gondolták, elsöprő katonai fölényükkel nem számít, hogy egy rothadó rezsimet támogatnak. Tévedtek.

Olyan volt ez az egész, mintha lángszóróval akarták volna megszabadítani a gyomoktól a virágágyást. Teljesen alkalmatlan eszközöket használtak. Az amerikaiak le tudták mészárolni a vietkongokat, az észak-vietnámiakat, de nem volt koherens stratégiájuk, és végig ez volt az alapvető probléma.

Annak ellenére, hogy az amerikaiak nagy mellénnyel nézték le a gyarmatosítást, hozzáállásuk sok szempontból tökéletes példája volt a legrosszabb értelemben vett kolonializmusnak. Egy rám mély benyomást tevő egykori szanitéc, David Rogers mesélte el a következő történetet.

Ő és egysége éppen Saigontól északra járőrözött együtt vietnámi katonákkal. Megálltak valahol egy időre, majd a vietnámiak mellé rendelt amerikai katonai tanácsadó a rádióba mindenki számára hallhatóan azt mondta: „Jól van, srácok, most mennem kell, a kicsikkel vagyok.” Rogers is fültanúja volt e szavaknak, és látta a vietnámiak reakcióját. Nem sokkal később egy Rogersszel jó barátságba került vietnámi tiszt ezzel fordult hozzá: „David, most mennünk kell, mert mi csak a kicsik vagyunk.” Nos, ha így bánsz emberekkel, akkor nem olyan meglepő, hogy a végén elveszted a háborút.

Hogyan értékeli az észak-vietnámiak katonai képességeit?

Kérdés sem férhet hozzá, hogy az észak-vietnámiak jobb katonák voltak. Ismerték az országot, mint a tenyerüket, és sokuk összehasonlíthatatlanul tapasztaltabb volt, mint az amerikaiak, akik jellemzően csak egy évet töltöttek a fronton, míg az északiak hosszú éveken át harcoltak ellenük megállás nélkül. Ugyan nem vehették fel a versenyt az amerikaiak elsöprő tűzerejével, lenyűgözően szívósak és találékonyak voltak.

Volt viszont valami a kezükben, ami az amerikaiaknak nem: az AK-47, amely ebben a háborúban vált a világ leghíresebb fegyverévé. Az amerikaiak az M16-os gépkarabélyt használták, amely lenyűgöző tudású fegyver, messze jobb is, mint az AK-47 – ha a lőtéren használják. Ha viszont a dzsungelben, netalán valami sáros helyen, igencsak hajlamos a tönkremenetelre. Ezzel szemben a szovjetek a Kalasnyikovot a Szovjetunióban úgy tervezték, hogy használatához elég legyen tudni, merre van a csöve. Olyan egyszerű és briliáns mérnöki munka volt, hogy akkor is köpte tovább a golyókat, ha közben beleejtették egy folyóba és elmerült az iszapban.

Egy dzsungelben vívott háborúhoz sokkal jobb fegyver volt, mint az M16, és sok amerikai katonának már-már kisebbrendűségi komplexushoz hasonló tünetei voltak emiatt. Úgy kellett csatába menniük, hogy tisztogatópálcák voltak karabélyaik agyához szigetelő szalagozva, mert tudták, hogy be fognak sülni a fegyvereik, és az egyetlen módja a megjavításuknak, ha – a tűzpárbaj kellős közepén – egy pálcát nyomnak be a csövükbe, hogy kimozdítsák a helyéről a beszorult üres töltényhüvelyt.

Különösen kegyetlen volt ez a háború, vagy ezt a képet csak a média tudósításai alakították ki bennünk?

Ha valaki átélte a harmincéves háborút vagy a második világháborút, nagyjából ugyanolyan borzalmakat láthatott volna. Csak éppen a második világháború idején senki nem mutogatott felvételeket arról, ahogy a Picadilly Circus környékén ezrével próbálják meg eladni magukat a prostituáltak az amerikaiaknak, ahogy arról sem, amikor brit vagy amerikai katonák rövid úton végeznek hadifoglyokkal. Ami más volt a vietnámi háború során, az az, hogy az 1960-as évek új szemléletet hozó időszakában a háború kegyetlen valósága tárult az emberek szeme elé.

Az észak-vietnámiak a szigorú elhallgatás gyakorlatát követték, és senkit nem engedtek be saját területükre, akiről nem tudták, hogy kellőképpen elfogult irányukban. Így aztán amikor például élve temettek el embereket, senki nem csinált róla felvételt. Ezzel szemben mindazok a szörnyűségek – és ezek gyakran igazán rettenetes dolgok voltak –, amiket az amerikaiak és a dél-vietnámiak elkövettek, mind le lettek fotózva vagy filmezve. Ma is jól ismertek ezek a történelem legmegdöbbentőbb felvételei közé tartozó képek. Ezek a képek és képsorok rákényszerítették a nyugati közvéleményt, hogy szembenézzen a háború borzalmaival, de ez a nézőpont igen egyoldalú volt, hiszen nem mutatta a másik oldal által elkövetett kegyetlenségeket.

Én magam máig is élesen fel tudom idézni egy emlékemet a vietnámi kiküldetésem idejéből. Sokáig teljesen lenyűgözött, amikor „Huey” helikoptereken [a háborúról szóló filmekben állandóan feltűnő, szinte ikonikussá vált Bell UH-1-es, főként csapat-, utánpótlás- és sebesültszállításra használt „kiszolgáló” helikopterek – a ford.] röpködhettem ide-oda, nagyon izgalmasnak találtam a dolgot. És amikor 24 éves és ambíciókkal teli riporter vagy, feldob az a tudat, hogy ezért még fizetnek is neked, azzal pedig nem foglalkozol, hogy közben akár le is repülhet a fejed a nyakadról. De egy nap 1972, 1973 táján éppen egy dzsipen utaztam Saigontól észak felé haladva, remélve, hogy vethetek egy-két pillantást a közelben kialakult ütközetre, amikor hirtelen meg kellett állnunk, mert egy dél-vietnámi őrjárat tagjai egy csapatnyi kommunista gerilla holttestét húzták ki elénk az útra, akikkel az éjszaka keveredtek összetűzésbe.

Bell UH-1D Iroquois helicopters fly support for the 173rd Airborne Brigade on a search and destroy operation at Pleiku during the Vietnam War. (Photo by © CORBIS/Corbis via Getty Images)
Fotó: CORBIS / Getty Images

Emlékszem, végignéztem, ahogy egy félmeztelen hullát vonszoltak el előttem, kiontott belei három méterre kinyúlva vonszolódtak utána a porban. És amikor ezt néztem, az járt a fejemben, hogy ha engem lőnének hasba és engem vonszolnának, én is pont így festenék. Ez volt a kezdete egyfajta felnőtté válási folyamatnak. Ezután is sok háborús tudósítást csináltam, de közben abból a tudatlan tinédzserből, aki azt gondolta, a háborúban van valami romantikus szépség, olyasvalakivé váltam, aki felfogta, hogy a háború valójában hihetetlenül borzalmas.

Miért váltott ki a vietnámi háború akkora ellenállást az Egyesült Államokban és világszerte?

Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindez nagyrészt a hatvanas években zajlott, a kapitalizmus és az imperializmus, és mindazon dolgok elleni lázadás idején, amelyeket ez a háború megtestesíteni látszott. Ez az időszak egyben a fiatalság körében uralkodó elképesztő naivitás kora is volt. Meggyőzték valahogy magukat arról, hogy az olyan emberek, mint Ho Si Minh, Fidel Castro vagy Che Guevara nagyszerű hősök, afölött pedig szemet hunytak, hogy már akkoriban is sok részletet lehetett ismerni arról, milyen elnyomás is jellemzi valójában Castro rezsimjét, és afölött is, hogy Sztálin és Mao a 20. század legvérengzőbb tömeggyilkosai voltak Hitler mellett. Az elképesztő naivitás és a generációs lázadás kora volt ez, Vietnám pedig mindazt megtestesítette, amit az előző generációk nem értettek.

Hiába volt azonban hihetetlenül naiv a háborúellenes mozgalom, az ehhez csatlakozóknak egy dologban igazuk volt, mégpedig, hogy ez a háború katasztrófa volt, egy őrültség. Az érzelmeket az is felkorbácsolta, hogy a harcoló katonák jó része sorozott volt, miközben ma Afganisztánban vagy a Közel-Keleten bevetett nyugati csapatokban nemcsak jóval kisebbek a veszteségek, de ezeket a háborúkat hivatásos hadseregek vívják, amelyek tagjai saját akaratukból szolgálnak a fronton. Ez a tény is nagyon más megvilágításba helyezi az eseményeket a vietnámi háborúhoz képest, amelyben az ott harcoló gyerekek nem akartak részt venni, és nyomorúságosan érezték magukat amiatt, hogy kockára kell tenniük az életüket.

Max Hastings világhírű újságíró, számos történelmi tárgyú könyv szerzője, Vietnam: An Epic Tragedy című kötete a tavalyi év végén jelent meg a William Collins kiadó gondozásában

A cikk eredetileg a BBC History 2019. márciusi számában jelent meg

Kiemelt kép: Getty Images

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.