Ugyan a XX. század első felében lezajlott vérfürdők fényében a napóleoni háborúk és az első világháború közötti időszakot sokan az „európai béke évtizedeinek” titulálják, azért komoly összeütközésekben sem volt hiány.
A Szent Szövetség nagyhatalmai között a legfontosabb konfliktusforrást a Török Birodalom gyengülése miatt felszínre kerülő „keleti kérdés” jelentette.
Oroszország évszázados történelmi célja volt, hogy a Fekete-tenger partvidékének meghódításával, illetve a Boszporusz és a Dardanellák feletti ellenőrzés megszerzésével állandóan hajózható, meleg tengeri kikötőkre tegyen szert, és befolyását a Földközi-tenger keleti medencéjére, a Balkán-félszigetre, valamint a Közel-Keletre is kiterjessze.
A nyugatnak nem tetszett
Nagy-Britannia ugyan nem felejtette el, hogy az oroszok milyen véráldozatot vállaltak Napóleon hatalmának megdöntéséért, azonban saját közel-keleti érdekeik védelmében e célok megvalósulását nem nézhették ölbe tett kézzel. A III. Napóleon uralkodása alatt újra nagyhatalmi ambíciókkal fellépő Franciaország is kapott az alkalmon, hogy a fenyegetett Török Birodalom („Európa beteg embere”) melletti fellépés ürügyén saját befolyását erősítse a térségben.
Ahogy az már lenni szokott, a krími háború kitöréséhez vezető eseménysorban minderről egyik fél sem beszélt egy árva szót sem, a megfelelő ürügyet egy mellékesnek látszó szál, a török fennhatóság alatt álló Szentföld keresztény szent helyeinek védelme szolgáltatta. A törökök előbb a katolikus Franciaországnak, majd az ortodox Oroszországnak, később ismét Franciaországnak biztosították a jogot, hogy a szent helyek felett protektorátust gyakorolhasson.
I. Miklós orosz cár tehát (más, zavaros diplomáciai játszmák mellett) ezt az ügyet használta ürügyként, hogy csapataival 1853-ban megszállja Moldvát és Havasalföldet, amelyek korábban török befolyás alatt álló ütközőállamként funkcionáltak Oroszország és a Török Birodalom között.
A reálpolitikában nincs hála
Miklós abban reménykedett, hogy a többi nagyhatalom – különösen a közvetlenül érintett Habsburg Birodalom, amely az 1849-es orosz beavatkozás miatt lekötelezettje is volt – nem lép majd közbe, de csalódnia kellett. A reálpolitikában a hála nem sokat számított, Ferenc József felszólította az oroszokat, hogy vonuljanak vissza, majd a Habsburg Birodalom, Franciaország, Poroszország és Nagy-Britannia együtt lépett fel egy javaslattal, amely a status quo és a béke megőrzését szolgálta volna.
Az oroszok talán el is fogadták volna a helyzetet, de I. Abdul-Medzsid szultán a nyugati hátszélben bízva ellentámadásba lendült, mire az orosz flotta komoly csapást mért a törökre Sinopénél. Innen már nem volt visszaút: előbb Nagy-Britannia (1854. március 27-én), majd egy nappal később Franciaország is hadat üzent Oroszországnak. Ausztria még a semlegességét sem volt hajlandó kinyilvánítani, ráadásul a háborúba a törökök oldalán még a Szárd–Piemonti Királyság is belépett.
Az első – például a távíró megjelenése és a csapatok vasúti szállítása miatt – modern háborúnak tartott krími háború végül több éven át elhúzódott, és az oroszokat lassan legyűrte ellenfeleik gazdasági fölénye: a kezdeti orosz sikerek után 1855-ben Szevasztopol is elesett. A háborút az 1856-os párizsi béke zárta le, amelyben Oroszországra olyan súlyos terheket róttak a nyugati hatalmak, hogy az új cár, II. Sándor többek között ezért kényszerült később Alaszka elkótyavetyélésére is.
Illusztráció: Wikipedia
