„Ha emlékeztethetem rá: nem Ön a királynő!” – Amikor Jorgosz Lantimosz új filmjében, A kedvencben Robert Harley e szavakkal fordul Sarah Churchillhez, kétségtelenül igaza van: valóban nem ő a királynő. Ám – ahogy Harley e pillanatban saját kárán rádöbben – akár az is lehet…
Harley (Nicholas Hoult), a nagyhatalmú tory miniszter azért jön az udvarba, hogy audienciát kérjen az igazi uralkodótól, Annától. Ehelyett támadás éri Sarah Churchill – a toryk ellenfele, a whigek támogatója – részéről, aki minden hatalmát beveti e találkozó megakadályozására. Miután hasztalan igyekszik a királynőt megkörnyékezni, Harley tehetetlen dühében őrjöngve kénytelen meghátrálni.
Nőuralom
A kedvenc című film a XVIII. század hajnalának angol királyi udvarában játszódik, és az Anna királynő (Olivia Colman – ő nyerte el idén a legjobb női főszereplő Oscar-díját), valamint két legbefolyásosabb udvarhölgye, Abigail Masham (Emma Stone) és Marlborough rettenthetetlen hercegnéje, Sarah Churchill (Rachel Weisz) közötti hatalmi egyensúly-eltolódását vizsgálja. Ahogy a hercegné és Harley összecsapása is jelzi, az udvar – legalábbis Lantimosz felfogásában – egy női hatalom által irányított világ.
A túlcicomázott, parókás urakat levegőnek nézik, elutasítják, s a férfiaknak a legjobb esetben is hízelegniük kell némi odavetett női pártfogásért.
Csakhogy az események effajta értelmezése vajon a valóságban gyökerezik-e? Tényleg a nők kezében volt az ostor? Tekintettel A kedvencben látható állatversenyre, tűzokádásra és egy meztelen, testes udvaronc gránátalmával való megdobálására, kísértésbe esünk, hogy az egészet csupán kétórányi vaskos történelemhamisításként aposztrofáljuk.
Ezzel azonban rossz szolgálatot tennénk a filmnek. A kedvenc – azzal, ahogyan a XVIII század eleji matriarchális politikát vizsgálja (azt a korszakot, amelyben az udvarnál szolgáló nők példátlan befolyással és politikai hatalommal rendelkeztek) – közelebb áll az igazsághoz, mint gondolnánk.
Egyre nagyobb befolyás
„Az ország különösen féltékeny a kegyencekre”, jelentette ki Daniel Defoe, miközben az Anna királynő udvarát jellemző politika kibontakozását figyelte. Márpedig két kegyenc – mindkettő nő – fogja meghatározni a királynő uralmának pályaívét és sodorja bele a korszak egyik legnagyobb vitájába.
Amikor Anna 1702-ben trónra került, karizmatikus társalkodónője és kislány kora óta közeli bizalmasa, Sarah Churchill egyre nagyobb befolyásra tett szert fölötte. Hogy áthidalják az úri hölgy és a királynő társadalmi státusza közötti szakadékot, fiatal korukban a Mrs. Morley (Anna) és a Mrs. Freeman (Sarah) álneveket vették fel, amelyeket maguk között évtizedekig, egészen barátságuk megromlásáig használtak.
Anna intenzív pártfogásának köszönhetően Sarah Churchill és katonatiszt férje, John Churchill (az 1704-es höchstädti csata hőse, amely megfordította a spanyol örökösödési háború menetét) gyorsan emelkedett a főúri ranglétrán, és lett Marlborough hercege, illetve hercegnéje.
A királynővé lett Anna a hercegnét a legmagasabb pozíciókkal tüntette ki, amelyeket egy hölgy az udvarnál betölthetett: ő lett a királyi ruhatár felügyelője, a főkamarás, a királynő magánkiadásainak könyvelője és a windsori palota parkjának őre. Mindez együttvéve a hercegnét az uralkodó vagyonának, személyének és pénzügyeinek felügyelőjévé tette, ám az ő ambícióit még ez sem elégítette ki.
A nagy vita
A Defoe által „diktátornő”-ként jellemzett hercegnét a kormányzás szenvedélye és erős politikai meggyőződés hajtotta. Anna uralkodása alatt magasba szökött a fanatikus párthűség: két széles politikai frakció – a whigeké és a toryké – versengett azért, hogy befolyása alá vonja az uralkodót, akinek megvolt a hatalma ahhoz, hogy kormányokat iktasson be vagy oszlasson fel, és politikai intézkedéseket vétózzon meg.
Marlborough hercegné igazi, tőről metszett whig volt, aki a királynő fölötti befolyását kihasználva igyekezett találkozókat szervezni whigekkel és azok családjával az udvarnál, elősegíteni vagy meghiúsítani az uralkodó hivatalos megközelítését, valamint ravaszul rábírni a királynőt a whigek azon kívánságának támogatására, hogy Anglia maradjon továbbra is a spanyol örökösödési háború aktív résztvevője.
A hercegnének azonban problémát okozott, hogy a királynő nem bábu és udvari kegyencnek lenni sem kényelmes nyugdíjas állás. A politikáról és az államügyekről folytatott viták hamarosan kezdtek éket verni Mrs. Morley és Mrs. Freeman közé, amit a kegyenc szerepéért újonnan harcba induló Abigail Masham (született Hill) jelenléte tovább súlyosbított.
Masham a hercegné pártfogoltjaként került az udvarhoz, de végül elbitorolta a helyét, és ő lett az a személy, aki – Shrewsbury hercegének szavaival –
képes [volt] elérni, hogy a királynő fejre álljon, ha ő úgy akarja.
Masham nem csak politikai, de személyes vetélytársa is lett a hercegnének. Egyik legfőbb bizalmasa volt Robert Harley tory miniszternek, aki az udvarhölgy és a királynő közeli kapcsolatát saját céljainak elérésére használta fel. Marlborough hercegnét – Anna királynővel ápolt régi barátsága ellenére – elüldözték az udvarból. 1711-ben a királynő megfosztotta Sarah-t minden hivatalos tisztségétől, a hercegné pedig távozóban csupasz lakosztályt hagyott hátra: minden felszerelési tárgynak és díszítésnek hűlt helye maradt.
Politikai úttörők
Anna, Sarah és Abigail viszonyának ellentmondásos szappanoperája elkápráztatta a kortársakat és máig is izgatja a történészeket. Pedig nem ők voltak a korszak egyedüli női politikai szereplői, és az udvar sem az egyetlen aréna volt, ahol a nők jelentős szerepet játszottak. Ebben az időszakban figyelemre méltó szintre fejlődött a politikai újságírás.
A Sarah és Abigail közötti ellenségeskedést az egész nyomtatott sajtó feszülten figyelte, tálalta és csámcsogott rajta. A politikai kommentárok (fizetett) írói között sok nő is volt. Mary Astell, az „első angol feminista” tanácsadókönyveket írt, amelyekben szót emelt a nők tanuláshoz való jogáért, és elutasította a házasságban érvényesülő zsarnokságot – mindezt a tory pártot támogató megjegyzésekkel fűszerezte.
Kétségtelen, hogy nem Astell volt a whigek egyetlen női bírálója. Delarivier Manley, az „első női politikai újságíró” Marlborough hercegnét, annak férjét és több vezető whig minisztert tűzött vitriolos tollára, bőségesen ontva a szatirikus regényeket, politikai esszéket és pamfleteket. Manley, akinek időnként Lord Harley is fizetett és megbízásból dolgozott, hatékony politikai propagandát fejtett ki; befolyását a whigek körében kiváltott düh is erősítette.
Susanna Centlivre drámaíró munkájának másfajta politikai árnyalata, inkább whig színezete volt. 1709-ben írt The Man’s Bewitch’d című színművének hősnője kiszabadítja magát tory gyámjának zsarnoksága alól, és egy jóképű whig hős oldalán megtalálja a boldogságot.
A férfiak nem nézték jó szemmel
A nők azonban nem csupán az írott szó eszközével igyekeztek formálni a politikai nézeteket. Egyesek a személyesebb megközelítést választották: miniszterek vagy feltörekvő képviselők feleségeként, nővéreként vagy lányaként támogatás, megnyerés és meggyőzés céljából érvényesítették befolyásukat. E taktika egyik legjelesebb képviselője Stafford grófnéja, Anne volt, aki hónapokat töltött Londonban, ahol házról házra járva szilárdította meg ismeretségeit és cserélt politikai híreket. Legfőbb célpontjai közé tartozott Lady North és Lady Grey (akinek férje Marlborough herceg ellenfele volt a Lordok Házában), Somerset hercegné (aki Marlborough hercegné helyébe lépett a főkamarás tisztségében), valamint Abigail Masham.
Az effajta politizálás nem maradt észrevétlen a sajtóban – és a látottak nem minden férfi tudósítót nyűgöztek le. A The Spectator című lap – a politikai befolyásukat latba vető nők számának növekedését kommentálva – arra figyelmeztetett, hogy a „társasági élet hajszolása” egyfajta „férfibűn”, és a „társasági hevület”-től elragadott nők a nőies szépségüket veszélyeztetik.
Semmi sem árt annyit az arcnak, mint a társasági élet hajszolása. Ez beteges pillantást kölcsönöz a szemnek és ellenszenvesen savanyú kifejezést az arcnak; azon kívül, hogy a vonásokat túlságosan megkeményíti és a bőr erősebben kipirul tőle, mint a brandytől, […] még nem láttam olyan társasági nőt, aki egy esztendőnél tovább megőrizte volna szépségét.
Ha a korabeli nők be is dőlnek annak a hazugságnak, hogy a politika tönkreteszi a szépségüket, ezt az árat nyilván akkor sem sokallták volna. A 18. század első évei, amikor egy királynő állt az ország élén, különösen vonzóak voltak a nők által folytatott politikai viták és tevékenységek számára.
A teljes cikk a magyar nyelvű BBC History új, 2019. márciusi számában olvasható.
Illusztráció: Anna királynő – Wikipedia
