Jól ismert fejezete az évszázados brit–ír ellentéteknek, hogy az ír függetlenség szorgalmazói az első világháború idején német segítséggel igyekeztek kivívni az elszakadást a gyarmatosítónak tekintett londoni kormánytól. Ugyan az 1916-os húsvéti felkelés véres kudarcot vallott, 1922-ben mégis létrejött a független Ír Köztársaság, amely persze a később is sok gondot okozó Észak-Írország területét nem foglalta magában.
Ennek ellenére talán meglepő, hogy Írország a második világháborúban is konfliktusba keveredett Londonnal. Éamon de Valera ír elnök ugyanis ragaszkodott országa semlegességéhez (illetve ennek feladásáért cserébe Észak-Írországot kérte), sőt azt is elérte, hogy a brit kormány leállítsa a sorozást az Ír-sziget északi részén. Valera arra hivatkozott, hogy az írek nem onthatják vérüket „a britek háborújában”, és akkor sem változtatott álláspontján, amikor 1941-ben német gépek bombázták Dublint, majd akkor sem, amikor Roosevelt elnök próbálta jobb belátásra bírni 1942-ben.
London sokáig csendben tűrte az ír kormány manővereit, de amikor Valera még 1944-ben is megtagadta, hogy országából kiutasítsa a tengelyhatalmak diplomatáit, a biztonsági kockázatra hivatkozva már ellenlépés is történt. London 75 éve, 1944. március 13-án felfüggesztette a két ország közötti hajóforgalmat, és a korlátozás egészen a háború végéig érvényben is maradt. Valera nem tört meg, de nem is tudta elérni, hogy Észak-Írország egyesüljön a sziget többi részével.
