Miután a Szovjetunió 1939-ben Hitlerrel lepaktálva hátba támadta Lengyelországot, az NKVD azonnal belekezdett a kegyetlen tisztogatásba. Jól ismert a katyńi vérengzés története, de a lemészárolt katonatisztek, értelmiségiek mellett a szovjet hatóságok a becslések szerint legalább fél-egymillió lengyelt – teljes családokat, köztük nőket, gyerekeket, időseket – deportáltak az Urálon túli területekre.
Végül az 1942-es Sikorski–Majszkij egyezmény alapján Sztálin amnesztiát is adott a deportált lengyeleknek – csak hát éppen nem volt ország, ahova hazatérhettek volna, hiszen a Wehrmacht ekkortájt mélyen szovjet területen harcolt. A szabadság pedig önmagában nem sokat javított a lengyelek helyzetén, a létéért küzdő szovjet állam még a legalapvetőbb feltételeket sem nagyon tudta biztosítani számukra.
Önként jelentkezett
A lengyelek egy részét felszívta az egyezmény alapján megalakult, Anders tábornok vezetésével létrehozott lengyel expedíciós hadsereg, amely Iránon keresztül igyekezett csatlakozni a brit erőkhöz. Anders a katonákkal együtt a közeli táborokban összezsúfolódott civileket is magával vitte Iránba, ahova egy későbbi, második evakuációs hullámban is érkeztek lengyel menekültek.
Az ekkor brit–szovjet megszállás alatt álló országban sem volt sokkal rózsásabb a helyzetük, úgyhogy nagy részüket innen tovább szállították különböző – főként a Brit Birodalomhoz tartozó – területekre, ahol befogadták őket.
Önként jelentkezett árva és félárva lengyel menekültek befogadására Digvijaysinhji Ranjitsinhji maharadzsa, aki a britektől némi függetlenséggel bíró Navánagar állam uralkodója volt. A maharadzsa gyerekkorától ismerte és kedvelte a lengyel kultúrát, apja ugyanis nagy rajongója volt Ignacy Paderewski lengyel zongoraművésznek (1919-ben miniszterelnök), akit udvarába is meghívott.
Egy iskolát kért a nevével
Mindent megteszek ezekért a gyerekekért, ami hatalmamban áll – vissza kell nyerniük egészségüket és erejüket e szörnyű megpróbáltatások után, hogy a jövőben meg tudjanak birkózni azokkal a feladatokkal, amelyek a felszabadított Lengyelországban várnak rájuk
– mondta egy interjúban.
A maharadzsa a főváros közelében egy tábort létesített a gyerekeknek, ahol több ezren várhatták ki a háború végét. A maharadzsa az iskoláztatásukra is figyelt, de úszómedencét is építtetett nekik, fiai is gyakran együtt játszottak a menekültekkel, akik közül sokan a palotába is meghívást kaptak.
Navánagar maharadzsája egymaga nagyjából az Indiában befogadott lengyel menekültek felét látta vendégül a háború végéig, amikor túlnyomó többségük Lengyelország vagy Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és Kanada felé vette az irányt. Sikorski tábornok személyesen is találkozott a maharadzsával, akit megkérdezett, hogyan köszönhetnék meg neki, amit tesz.
Elnevezhetnének rólam egy iskolát, miután Lengyelország újra szabad ország lesz
– volt a válasz. Erre végül csak 1999-ben került sor, ma egy középiskola viseli az indiai uralkodó nevét, aki korábban posztumusz magas állami kitüntetést is kapott a lengyel kormánytól.
Illusztráció: Wikipedia
