A Krisztus utáni VII. században, lényegében néhány évtized leforgása alatt jelentős átalakuláson ment keresztül a nyugat-európai pénzrendszer: az aranyalapú fizetőeszközökről áttértek a zömükben ezüstöt tartalmazó pénzekre. Ez természetesen nem pusztán az államok, kereskedők és magánszemélyek egymás közötti elszámolására hatott, hanem egész Nyugat-Európa gazdasági-társadalmi átalakulására is jelentős befolyást gyakorolt.
Azt azonban, hogy az ehhez szükséges, igen nagy mennyiségű ezüst honnan származott, mindeddig nem tudták pontosan meghatározni a szakemberek. Nemrégiben azonban a svájci Alpokban lévő Colle Gnifettinél lévő gleccserből vett jégmag, egyéb geoarcheológiai adatok, valamint történeti feljegyzések és numizmatikai vizsgálatok egybevetésével egy nemzetközi kutatócsoport új bizonyítékokat talált az áttérés időpontjára. A jégmag évekre lebontott elemzését az ólomszennyezéssel összehasonlítva arra a következtetésre jutottak a tudósok, hogy
A régészeti feltárások és az ólomszennyezés légköri modellezése alapján pedig a legvalószínűbb forrást is megtalálták: a franciaországi Melle-ben lévő ezüstbányák ontották magukból a pénzveréshez szükséges nyersanyagot.
Független kronológia
A Colle Gnifettiből kinyert jégmag új bizonyítékkal szolgált arra nézve, hogy Kr.e. 640–670 körül ezüsttartalmú ólomérc olvasztása során komoly szennyeződés került a légkörbe. Ebből egyértelműen kiderül, hogy az esetleges római rúdezüst és mediterrán kereskedelem mellett új bányászati tevékenység okozta a római kor utáni arany pénzérmék készítésének utolsó felfutását (ezeket ugyanis egyre magasabb ezüsttartalommal értéktelenítették el), valamint az ezeket felváltó ezüst pénzérmék elterjedését.
A régészeti, numizmatikai ismeretek mellett a jégmagból kinyert információk most friss és független kronológiával szolgálnak arra nézve, hogy a kora középkori Nyugat-Európában mikor erősödött meg ismét az ezüstbányászat. A kutatás eredményeit a közelmúltban publikálták az Antiquity nevű szaklapban a résztvevő tudósok, akik a Nottinghami Egyetem, a Harvard Egyetem, a Maine-i Egyetem Klímakutató Intézete és a Heidelbergi Egyetem képviseletében elemezték az adatokat.
Árulkodó környezetszennyezés
A korábban publikált vizsgálatokban grönlandi jégből vett mintákból vontak le következtetéseket a Római Birodalom ezüstbányászatáról, s ez alapján a római gazdaság felívelő és lehanyatló időszakairól. Az Alpokból kinyert gleccserjég viszont Nyugat-Európa szívéből szolgáltat még közelebbi adatokat és
A jégmagot 2013 augusztusában az Olaszország és Svájc határán lévő Monte Rosa-masszívum Colle Gnifetti gleccserének északi oldaláról bányászták. A kutatók az alapkőzetig lefúrva emelték ki a 72 méter hosszú metszetet a jégből. A kronológiát ismert markerekkel, többek között a nagyobb szaharai porfelhők dokumentált érkezésével pontosították.
Az ezüsttartalmú ólomérc olvasztásakor keletkező szennyeződést nagy távolságról, a légkör magasabb rétegeiben érkező szelek, valamint alacsonyabb, regionális szelek fújták az Alpok nyugati vonulatáig. A Nyugatrómai Birodalom hanyatlása, majd bukása utáni időszakban, az V. században, illetve a VI. század elején alaposan visszaesett az ezüstbányászat. Majd a VI. század közepétől még erősebb volt a csökkenés a termelésben, összefüggésben a Justinianus kori járvánnyal, valamint a „késő ókori kis jégkorszak”-nak nevezett hirtelen klímaváltozással, amelyek miatt kisebb lett a kereslet.
Erőteljesen nőtt viszont az ólom aeroszol szennyeződés nagyjából az Kr.u. 620-as évek közepétől, majd 640-ben (± 10 év) tetőzött. Két további csúcspont is megfigyelhető a jégmagban az ólomszennyeződés mértékét tekintve, mégpedig 660 ± 10 év, illetve 695 ± 10 év körül.
A klímaelemzés a kibocsátás lehetséges forrásaként a mai Franciaországot valószínűsítette, valamint, hogy rövidebb időszakokban Nagy-Britannia felől is érkezhettek szennyezőanyagok az Alpok nyugati vonulatára. A légköri folyamatok alapján sokkal kisebb a valószínűsége, hogy az ólomszennyezés Spanyolországból vagy a középkor későbbi szakaszában felfutó szardíniai vagy toszkánai bányákból származna. Régészeti bizonyíték a VII. század közepi bányászati és olvasztási tevékenységről az érintett területeken azonban csupán Melle település környékéről áll rendelkezésünkre, a IX. századi tetőpontig sok ezernyi innen származó érmét találtak a régészek.
Meroving pénzhamisítók
Az izotópvizsgálatok azt mutatják, a nyugat-franciaországi pénzverdék a numizmatikusok szerint 675 körültől készítettek melle-i ezüstből érméket. Később, Nagy Károly, illetve fia, Jámbor Lajos frank király uralkodása alatt, azaz a Kr.u. VIII. század végén, a IX. század elején szintén jelentős volt a melle-i bányászatból származó pénzverés. Nagyobb visszaesést az okozott, hogy
Az Kr.u. 640 (± 10 év) körüli ólomkoncentráció nagyon fontos időpontot jelez a nyugat-európai pénztörténetben: I. Dagobert frank király (629–639) uralkodásától kezdve ugyanis a Meroving királyságok tremissis aranypénzében szignifikánsak csökkent az aranytartalom, az ezüst rovására. A frank királyok számára 600 után kevésbé hozzáférhető bizánci arany, a 620-as évektől kedvezőtlenebbé váló földközi-tengeri kereskedelem hozzájárulhatott a tudatos aranypénz-hamisításhoz a Merovingok részéről, amelyhez hasonlót a 640-es években az angolszász Angliában is megfigyeltek a kutatók.
A második nagyobb szennyezési csúcs korrelál a tiszta ezüstből vert pénzek felfutásával Kr.u. 660 (± 10 év) után. A numizmatikusok eddig azt gondolták, 675–680 körül következett ez be, ám a jégmag-analízis ezt mintegy másfél–két évtizeddel korábbra teszi. Eleinte csak kisebb kereskedővárosok és kikötők környékén terjedtek el az új ezüstpénzt előállító pénzverdék a La Manche két oldalán, valamint Arles és Marseilles körzetében, ám a következő évszázadban már az Északi-tengertől a Földközi-tengerig számos kereskedelmi csomópontban elfogadták és használták az új fizetőeszközt.
A legborzalmasabb év
A gleccserjég elemzése még egy érdekességgel szolgált: a kutatók meghatározták, melyik volt az az év, amelyben a legrosszabb lehetett élni a Földön az elmúlt kétezer évben. Meglepő módon nem a fekete halálként ismert pestisjárvány és nem is a spanyolnátha okozta a legnagyobb felfordulást a kontinensen, hanem az Kr.u. 536 utáni évek eseménysorozata. Egy izlandi vulkánkitörés miatt, a Föld mintegy másfél évre homályba borult,
az utána következő hideg évtized alatt óriási éhínség pusztított, amelyet tovább súlyosbított a bubópestis, amely 541-ben érte el a Római Birodalmat az egyiptomi Pelusium kikötőjénél.
A legdurvább évről korábban itt írtunk.
Illusztráció: MARTIN BERNETTI / AFP
