Az akkor már csaknem félezer éves múltra visszatekintő Római köztársaság három erős embere Kr.e. 60-ban lépett titkos szövetségre. Ez volt az első triumvirátus, amit négy évvel később Iulis Caesar, Cnaeus Pompeius és Licinius Crassus hivatalosan is megerősítettek. Az így létre jött egyensúlyi állapot egészen Crassus 53-as haláláig teremtett stabilitást.
Ezt követően a triumvirátus felbomlott, Caesar és Pompeius útjai elváltak. Előbbi Gallia helytartójaként szerzett hatalmas vagyont, hírnevet és tekintélyt, míg utóbbi a senatus szövetségét kereste. Nemsokára elhunyt Caesar leánya, Pompeius felesége, ezzel a két férfi viszonya végzetesen megromlott.
Harcol vagy behódol
Iulius Caesar helytartói megbízatásának lejártával, Kr.e. 50 végén nagyon komoly döntés elé került – nem húzzuk az időt a politikai játszma részleteivel, elég a dilemmát megismerni.
Az egyik lehetőség, hogy a köztársaság törvényei és nem utolsó sorban a senatus egyértelmű utasítása szerint elbocsátja seregét és „magánemberként” visszatér Rómába, hogy újabb tisztségre pályázzon. Ebben az esetben viszont szinte biztosra vehette, hogy számos nagyhatalmú ellensége perek tucatjait akasztja a nyakába vagy akár az életére tör. Politikai karrierjétől mindenképp búcsúznia kellett volna.
Átlépte a Rubicont
Kr.e. 49. január 10-én érkezett a Gallia Cisalpinát és Itáliát elválasztó Rubicon folyóhoz: ha ezt hadvezérként, légiói élén lépi át, onnan többé nincs visszaút. Caius Suetonius római történetírót idézzük:
…utolérve csapatait a Rubico folyónál, tartománya határán rövid pihenőt tartott, s jól meggondolva, mire vállalkozott, ezekkel a szavakkal fordult környezetéhez:
»Most még – mondta – visszafordulhatunk; mert ha ezen a hidacskán átmegyünk, azután már mindent a fegyverek döntenek el.«
[…]
»Menjünk hát, amerre az istenek jeladása és ellenségeim igazságtalansága vezérel. A kocka el van vetve.«
Így átvezetve seregét a folyón, gyűlést hívott egybe, melyen a hozzá menekült tribunusok is részt vettek, ő pedig ruháját mellén megszaggatva, sírva kérte katonái támogatását.
Kockáztatott és nyert, hiszen gyors győzelmet aratott ellenségei felett. Az „átlépi a Rubicont” nem szorul további magyarázatra, és ugyancsak „nincs visszaút, jöjjön, aminek jönnie kell” értelemben használjuk azt is, hogy a kocka el van vetve. Caesar egyetlen napon két örökérvényű szállóigét alkotott, bár utóbbival kapcsolatban van némi vita.
A kocka el van vetve, vagy legyen elvetve?
Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című művében így írja le a nagy jelenetet:
Végül, mint mikor magával ragad valakit az indulat, és nem törődik tovább tette következményeivel, hanem rábízza a jövőre, bármi jöjjön is, olyan szavakat mondott, mint sokan mások is kétségbeesett és előre ki nem számítható döntéseik pillanatában: »Vessük el a kockát!« –ezzel gyorsan átkelt a folyón.
Plutarkhosz és Suetonius szinte kortársak voltak, nem tudjuk, kinek van igaza. Sőt, egyesek úgy vélik, a római mester helyes fordítása is felszólító mód lenne, vagyis a kocka „legyen” elvetve. Persze nem nagy dolog, ragozás kérdése csupán és a lényegen sem változtat, de mindenképpen érdekes, hogy ha akarnánk sem tudnánk pontosan idézni az egyik legismertebb szállóigét.
Caesar vagy Menandrosz?
A másik „probléma” a szerzőség kérdése. Menandrosz, a Kr.e. IV. század végének komédiaírója egyik művében szerepel a kockajátékra való hivatkozás, szó szerint így: „vétessék el a kocka!” Szőrszálhasogatás nyilván, de az igazsághoz ez is hozzátartozik.
Végeredményben mindegy is, hogy a kocka el van vetve vagy legyen elvetve, mint ahogy az is, ki használta először. Ha ott és akkor Caesar nem mondja ki, minden bizonnyal a feledés homályába vész.
Illusztráció: Wikipedia
