A korszak, amelynek hőseiről szólunk, a reformkor: a hazai polgári átalakulás és nemzeti modernizáció alapozó szakasza, amelynek céljait világosan megfogalmazta a költő és politikus, Kölcsey Ferenc: „jelszavaink valának haza és haladás!”
Azt a programot ugyanis, hogy a feudális, nyomorult, elmaradott Magyarországból olyan fejlett, gazdag és okos országot kell csinálni, mint amilyen Anglia, úgy kell megvalósítani, hogy egyfelől benne legyen az emberi jogi eszme, a szabadság és egyenlőség liberális gondolatvilága, de benne legyen a magyar történelmi örökség is, az állami és politikai önrendelkezés akkor már 800 éves hagyománya – az, hogy mi döntsünk saját magunkról, egyén és közösség egyaránt.
Aligha vitatható, hogy egy ennyire komplex, összetett, nagyszabású vállalkozást sok feszültség, ellentmondás, nézetkülönbség, tartalmi és formai vita kíséri. Ez természetes, nem is lehet másképpen, mert ez a világ és az emberi cselekvés normális rendje: megvitatjuk a dolgokat, mielőtt nekilátunk a végrehajtásnak, a cselekvésnek. És aligha csodálható, hogy a negyvenes évek nemzedéke nem mindent látott úgy, ahogy a harmincas évek generációja.
A viszonyt – persze a fiatalabbak szemszögéből! – Kossuth plasztikus képben fogalmazta meg: „Ha a törpe az óriás vállára áll, messzebb lát, mint maga az óriás.” Értjük persze, hogy van ebben ideológia is, meg némi teatralitás – de van benne logika is: aki később jön, több tapasztalattal rendelkezik, mint elődei.
Széchenyi félelme
Széchenyi és Kossuth vitája akkor kezdődött, amikor – a metternichi terrorpolitika kudarcát követően – a fiatal ügyvéd kiszabadult a börtönből, és Landerer Mihály nyomdatulajdonos segítségével engedélyt kapott politikai hírlap indítására. Ahogy azonban 1841 elejétől megjelentek a Pesti Hírlap első számai, Széchenyi úgy érezte, baj van, lépnie kell.
Röpiratot szentelt a bírálatnak A kelet népe címmel, amelyben így fogalmazta meg kifogásainak lényegét:
Én a’ Pesti Hírlap’ szerkesztőjének szándéka’ tisztaságárul de legkisebbé sem kételkedem, mit ujra és ujra kijelentek; elveit is jobbadán és legfőbb vonásaikban osztom; sőt egy cseppet sem vonakodom ezennel kinyilatkoztatni, hogy azokat legnagyobb részben magaméivá teszem, […] ekkép egyedül »azon modor« ellen lehet és van kifogásom, melly szerint mint ő hiszi, »felemeli a’ hazát«, mint hiszem viszont én »sírba dönti a’ magyart«.
Kossuth modora – Széchenyi szerint – olyan, hogy politikai agitációja törvényszerűen jakobinus forradalmi őrjöngéshez fog vezetni!
A kortársak (sem) osztották
Igaz volt vajon ez a vád? A kortársak elsöprő többsége és az utókor szerint is a gróf tévedett. Kossuth nem volt radikális forradalmár, hanem becsületes középutas, a liberális derékhad képviselője. És való igaz: hol van Petőfi, hol van Táncsics, ha Kossuth a radikális? Az aránytévesztés tehát nyilvánvaló, amire Kossuth mindjárt így utalt Felelet című munkájának bevezetőjében:
én, megvallom, ha gróf Széchenyi István volnék, legüresb órámban is hasznosabb dolgot tudnék tenni, mint modor ellen 24 ivet irni.
A reformellenzék vezérkara nem osztotta Széchenyi aggodalmait. Sőt Deák egy Wesselényinek szóló levelében arra figyelmeztetett, hogy veszélyes lehet a gróf túlzása: „Széchenyi akaratlanul apológiát írt az ellenünk használt terrorizmusra”. Hiszen a bécsi erőszaknak épp az volt az alapérve, hogy a magyarok veszélyes forradalmárok, ezért kell kíméletlenül lecsapni rájuk. Ha tehát Széchenyi szerint Kossuth vörös jakobinus, akkor sajnos Metternichnek van igaza…
Krisztus és Barabás
A Felelet visszhangja egyértelműen Kossuthnak kedvezett, ám Széchenyi újra és újra kereste az alkalmat a szellemi-politikai csatára. Mindjárt az egyik legfontosabb ezek közül az a kérdés volt, vajon a fölszabadítandó jobbágynépet szabad-e politikai jogokban részesíteni? Szabad-e szavazati jogot adni számára, hogy a közügyekbe beleszólhasson?
Széchenyi kedvenc lapjában, a Jelenkorban írt erről, és egy bibliai jelenetet hozott fel pesszimista álláspontja igazolására. Mindenki ismeri az evangéliumokból azt a történetet, amikor a helytartó megkérdezi a palotája előtt gyülekező tömeget, hogy az ünnepre való tekintettel kit engedjen szabadon: a rablógyilkos Barabást vagy a názáreti prófétát? Mint tudjuk, a tömeg Barabást választotta.
Ezt az akkoriban még történetileg hitelesnek vélt elbeszélést azért idézte fel Széchenyi, hogy igazolja: nem szabad a politikai jogokba bevonni a tömeget, az egyszerű embereket, mert ostobák és műveletlenek, így rosszul fognak dönteni: „ítéletében mindig hibázott a nép, és még Krisztus urunkat is minoritásban [kisebbségben] hagyá Barabás átellenében”.
Mit válaszolt erre Kossuth? Szerencsére megvan a reagálása a Pesti Hírlap hasábjairól: tudom, hogy a nép ítéletében gyakran tévedhet, […] de azt is tudom, hogy a nép, tévedjen bár ítéletében, de ítél; s Krisztus urunknak halni kellett, mert a nép őt minoritásban hagyta Barabás ellenében.” Mit lehet akkor tenni? Volt válasza erre a kérdésre is:
ellenben bölcseségnek tartom azon ügyekezni, hogy mit egyes értelmes ember, becsületes szándokkal a közre nézve jónak hiszen, az a közönség helyeslését megnyerje; mert – alkotmányos országban, az alkotmányos nép akaratja nélkül, azt még csak nem is boldogíthatjuk.
Az oktatás, a tanítás, a nép műveltségi szintjének emelése tehát a megoldás. Ritka bölcsességről tanúskodik a záró gondolat is: az embereket akaratuk ellenére nem lehet boldoggá tenni. Nem elég az érdekeikre ügyelni – figyelembe kell venni az akaratukat is.
Azt gondolta, hogy az emberek sajnos túl buták és ostobák ahhoz, hogy a saját ügyeikben jól döntsenek. Egy kiválasztott elitnek kell helyettük kormányozni. Kossuth viszont úgy vélte, az embereket a modern korban már nem lehet kizárni abból, hogy döntsenek önmagukról, még ha buták is, még ha ostobák is. A feladat éppen ezért pontosan az, hogy oktatással, neveléssel állandóan emelni kell helyzetükön.
12 millió ember jóléte
Vegyünk egy másik súlyos kérdést. A történelem persze kicsit besegít a mérték hamisításába. Látjuk a nagyszerű hidat, a méltóságteljes akadémiai palotát, a zseni egykori tevékenységének ma is élő, száz jelét. Ám amiért a másik államférfi küzdött, lassan elfeledteti a múló idő. Ha ma egy középiskolás diák meghallja a szót: jobbágyfelszabadítás, szinte csak üres zörejsorként hangzik a fülében… Már 170 éve nincsenek jobbágyok – és milyen jó hogy nincsenek! Ám épp ezért ez a kifejezés ma már szinte ugyanúgy alig érthető, mint az ősiség vagy a hitbizomány.
Persze Széchenyi is a jobbágyfelszabadítás híve volt, de becsületes liberálisként annyira ragaszkodott a tulajdon sérthetetlenségéhez, hogy úgy vélte: csakis a földesúr beleegyezésével szabad megváltani az úrbéri tartozásokat.
Kossuth azonban érezte, hogy fogy az idő, nem lehet várni a méltányossággal, különben úgy járunk, mint a lengyel nemesség, amelyet saját parasztjaival veretett agyon a bécsi udvar az 1846-os galíciai felékelés idején. A vasútépítésnél is használjuk a magántulajdon kárpótlásos kisajátítását – és föltette a kérdést:
Ezért mentek harcba
Ráadásul, amíg a földesúr és a jobbágy közötti szakadék kettéosztja a haza lakóit, addig közös nemzet sincs, mert csak egyenjogú emberek között működik valódi csoportszolidaritás. Van egy forrástípus, amely máig őrzi annak emlékét, hogy ebben a kérdésben bizony Kossuthnak volt igaza: a magyar népdal.
1848 nyarán a jobbágytömegek pontosan tudták, ki tette értük a legtöbbet, kinek köszönhetik az embernyomorító függésből való felszabadulást. Nem volt se tévedés, se véletlen, hogy Kossuth nevét foglalta bele a dalaiba az a sok millió ember, akik közül majd kétszázezren azt is vállalták, hogy fölcsapnak honvéd katonának és a vérükkel áldoznak azért, hogy a régi világ vissza ne jöjjön.
Demagóg ízű a kijelentés, mégis igaz: nem a Tudományos Akadémiáért, nem a Lánchídért mentek harcba ezek az emberek, hanem, hogy ne legyen soha többé deres és robot. A jobbágyfelszabadítás kérdésében tehát a jövő egyértelműen Kossuth határozottabb álláspontját igazolta Széchenyi óvatosabb politikája ellenében.
Kossuth nyert…
Az 1840-es évek nagy csörtéi mellett persze akadtak olyan reformkezdeményezések is, amelyekben egyetértett a két nagy vitaellenfél. 1848 tavaszán azután hatalmasat fordult a világ kereke, és a Széchenyi–Kossuth vita aktív szakasza lezárult.
Természetesen ezeregy kérdésben továbbra sem értettek egyet, de a legfontosabbakban igen: Magyarország alkotmányos önkormányzatának és polgári átalakításának azokban a lépéseiben, amelyeket az április törvények tartalmaztak és írtak elő. Együttműködésükkel pedig 13 évvel korábban megvalósították Deáknak azt a híres mondását, amit 1861 tavaszán fogalmazott meg az országgyűlésen, imígyen:
Szeressétek jobban a hazát, mint amennyire utáljátok az ellenségeiteket!
A reformkori Széchenyi–Kossuth vitát tehát – a kortársak egyértelmű véleménye szerint – Kossuth nyerte meg.
…vagy Széchenyi?
Ez a tény azonban a közvélemény szemében fokozatosan elhomályosult, mert a szabadságharc után, még inkább a kiegyezést követően, a századfordulótól mind népszerűbbé vált az az értelmezés, amelynek Kemény Zsigmond volt az első megalkotója, és amelynek az a lényege, hogy kiemeli Széchenyit a korabeli élő, valódi politikai környezetből, és mindentudó, mindent látó kultikus alakká magasztosítja.
Ezt a lehetőséget azután Szekfű Gyula bontotta ki, a két világháború közötti korszak vezető történésze, aki a történelmi Magyarország felbomlását magyarázni hivatott könyve, a Három nemzedék lapjain Széchenyit szembeállította nemzedéktársaival, a többi liberális politikussal, és egyenesen minden idők örök magyar politikája tévedhetetlen útmutatójává, megfellebbezhetetlen erkölcsi mércéjévé avatta.
Kultusz épült Kossuthra majd Széchenyire…
1945, de még inkább 1948 azonban új helyzetet hozott a szimbolikus politikában is. A pártállami diktatúra ideológiai vezérkara fölismerte azt, hogy a jelképek szintjén a kommunista mozgalomnak olyan múltat kell találnia, ami szervesen illeszkedik a magyar történelmi hagyományba. Széchenyi emiatt hátrányba szorult, részben, mert kultusza a gyűlölt Horthy-korszakhoz kötődött, de amiatt is, mert arisztokrata származása sem lehetett jó ajánlólevél a munkások és parasztok úgynevezett népi demokráciájában.
Így került előtérbe Kossuth, akire kíméletlenül rá is erőltették a „rákosista” kultuszt, ám végső soron hiába: 1956-nak vezérlő csillaga lett a demokratikus gondolkodású államférfi, aki ráadásul az orosz terjeszkedés kíméletlen ellenfele volt. Őt tekintette Nagy Imre is politikai példaképének.
A szovjet tankokkal érkező Kádár-rezsimnek így sem Rákosiék „hamis”, sem Nagy Imre „igaz” Kossuthja nem kellett – felfedezték hát újra Széchenyit, akiről 1960-ban, halálának centenáriumán ismét megemlékeztek. A pártközpontban ráeszméltek arra, hogy az adott helyzetben jól használható egy olyan kompromisszumos, ám mégis tekintélyes történelmi személyiség, aki egykor azt mondta:
Az új gazdasági mechanizmus propagandájában így jelent meg a gazdasági reformer Széchenyi alakja.
„Nőttön nő tiszta fénye, amint időben, térben távozik…”
A kádárkori Széchenyi-kultusz egyébként hamar kinőtte a hatalom szabta kereteket, mert még a róla elnevezett szocialista brigádok szövetsége is olyan értékeket hirdetett és érvényesített, amelyek végső soron, a korban jól ismert „áthallásos” beszéddel kritizálták a pártállami diktatúra silányságait, ostobaságait és embertelenségeit.
A rendszerváltozás óta pedig a Széchenyi-tisztelet új lendületet vett, és napjainkban is dinamikusan terjed. Éppígy beszélhetünk Kossuth-tiszteletről is, mert a március 15-i ünnepek, továbbá a kiemelt évfordulók (születéseik bicentenáriuma) mindig alkalmat ad arra, hogy a politikai vezetők, legyenek bár kormányon vagy ellenzékben, tanúságot tegyenek az „alapító atyák” eszméihez való hűségükről.
Persze, Széchenyi mint valamiféle „áruvédjegy”, címkeként rákerül a szimbolikus állami politika egyes termékeire: tervek, programok, szolgáltatások stb. viselik nevét. Mégis, mintha ezzel ki is merülne életművének kizsákmányolása. Manapság a parlamenti és közéleti vitákban sokkal sűrűbben hangzanak fel a XX. század szereplőinek nevei: Tisza István és Károlyi Mihály, Horthy Miklós és Teleki Pál, Kádár János és Nagy Imre.
Ennek talán az is az oka, hogy amiképp nő az időbeli távolság, úgy halványodik lassanként a mondanivaló aktualizálhatósága. Manapság mintha már egyre nehezebb lenne a Széchenyi–Kossuth ellentétbe belevetíteni a modern magyar nemzet közösségi problémáit.
Ez azért is így van, mert ma már az iskolai történelemtanításban is evidenciának számít, hogy nem kettőjük között húzódott a magyar történelem nagy drámai választóvonala! Széchenyi és Kossuth ugyanazon az oldalon álltak: a reform és az átalakulás oldalán.
A világ megváltozott, és ez a két ragyogó koponya már nem mindennapi küzdőtársunk. Talán eljött az idő, hogy az aktuális politikai térből lassan visszatérjenek a valódi történelem világába.
Csorba László történész teljes cikke a magyar BBC History magazin legújabb, 2018. decemberi számában olvasható.
Illusztráció: az első népképviseleti országgyűlés 1848-ban – Wikipedia
