Hogy fel tudjuk mérni a páciens egészségi állapotát, meg kell néznünk a hólyagját – legalábbis Archimatheus itáliai orvos ezt a tanácsot adta kollégáinak a 12. században.
Ha az érverés változása arra enged következtetni, hogy az illető beteg, betegsége természetét jobban meg tudjuk állapítani a vizeletből […] Sokáig szemlélve a vizeletet, figyelni [kell] a színét, állagát, minőségét s hogy mit tartalmaz
– hangzott a javallat.
Korántsem halálos ítélet
Képzeljünk magunk elé egy középkori gyógyítót munka közben: nagy valószínűséggel piócákat, kuruzslófőzeteket idézünk fel és szerencsétlen pácienseket, akiknek a koponyájába lukakat fúrtak. Az Archimatheuséhoz hasonló megfontolt, gyakorlati tapasztalaton nyugvó és valószínűleg hatékonynak is bizonyuló módszerekre azonban szinte biztos, hogy nem gondolunk. A középkori orvoslás ritkán feleltethető meg annak, amit a modern sztereotípiák tartanak róla.
Kétség sem fér hozzá, hogy az akkori gyógyítók hírből sem hallották a ma már hétköznapi eljárásokat és kezeléseket – így az antibiotikumot, az oltást és az érzéstelenítést. Az is igaz, hogy amikor a fekete halál nevű pestisjárvány végigsöpört Európán a 14. században, az orvosi hivatás gyakorlói nem sokat tudtak tenni a megfékezésére.
Mi több, az újszülöttek talán 30 százaléka nem sokkal születése után meghalt. Ám ha közelebbről is szemügyre vesszük a középkori európai orvoslást, igen változatos kezelésekre és gyógymódokra lelünk, amelyek tényleg enyhítettek a páciens szenvedését, illetve kigyógyították betegségéből. Korántsem jelentett tehát halálos ítéletet, ha valaki akkortájt megbetegedett.
Erőteljes lépcsőmászás
Talán az egyik legmeglepőbb tény a középkori egészségügyi ismeretekről az, hogy széles körben nagy hangsúlyt fektettek az egészséges életvitelre, elkerülendő a lebetegedést. Az alapelvek – például, hogy érdemes józanul étkezni, rengeteget aludni és mozogni – nem nagyon különböznek a maiaktól. Peter Fagarola valenciai orvos 1315-ben azt tanácsolta Toulouse-ban tanuló fiainak, hogy
az elégséges és természetes alvásmennyiség az, ha egy átlagos nap negyedik negyedét álomban töltjük… ha tudtok, mindennap reggel és este sétáljatok. Ha nem tudtok kimenni a házból… három vagy négy alkalommal, erőteljesen másszatok lépcsőt.
Akiknek nem orvos volt az apjuk, önsegítő könyvecskékből tájékozódhattak, melyekből kiderült, milyen az egészséges életvitel. Igencsak népszerű, írásban és szóban egyaránt elterjedt tanácsadók voltak ezek.
A bevett szólásmondás szerint jobb a megelőzés, mint a kezelés, s ennek szellemében vélekedtek úgy a jóllétről a középkori emberek, hogy annak eléréséhez a négy testnedv a kulcs. Elődeink őszintén hittek abban, hogy e nedvek – a fekete és sárga epe, a vér, valamint a nyálka – egyensúlyánál nincs fontosabb az egészség megőrzéséhez.
Hittek benne, hogy az egyensúly elérésének leghatékonyabb módja a vér lecsapolása, így lehet ugyanis eltávolítani a testből a nedvek túlzott vagy romlott váladékát. Nem csoda hát, hogy a leggyakoribb orvosi kezelésnek ekkoriban az érvágás számított.
Nehogy sok legyen
Ugyanakkor ebben is igen elővigyázatosak voltak, 1150-ben Petrus Venerabilis, Cluny híres főapátja, aki egy erős megfázás szövődményeitől szenvedett, úgy döntött, nem folytatja tovább a megszokott kúrát,
nehogy a testemet megragadó vér miatt a vércsapolás veszélyessé váljék.
Középkori elődeink tisztában voltak azzal is, hogy jóllétük és közvetlen környezetük szoros kapcsolatban állnak egymással, felismerték, fontos a tiszta víz és levegő, s hogy a járvány, valamint a többi kórság hordozója a romlott, szúrós levegő és szennyezett víz. Mikor a fekete halál kitört az itáliai Pistoiában, a városi tanács utasításba adta:
a holttestekből áradó dögszag elkerülésére valamennyi sírt két és fél karhossznyi mélységben kell megásni.
Öregedő népesség
A 15. századra már elég fejlett volt az egészséggondozás ahhoz, hogy egyre többen éljék túl a csecsemő- és gyermekkort, és elérjék a felnőttkort, mi több, jó néhányan az élemedett kort is, melyben a hiedelem szerint nem ártott a különös óvatosság. Sienai Aldobrandino orvosi javallatában azt írta, ha valaki 65 éves is elmúlt,
a purgálást vagy érvágást kerülnie kell, hacsak nem feltétlenül szükséges; enyhén sütött, jó ételt egyék és vörös óbort igyon, tartózkodva a fehér- és újbortól.
Természetesen a legtöbben nem éltek élemedett korukig anélkül, hogy komolyabb betegségbe ne essenek – fertőzést kaptak el, csontjukat törték és krónikus betegség tört ki rajtuk. Amikor megtörtént a baj, egy sor különféle gyógyítóra támaszkodhattak, orvosokra, felcserekre, patikáriusokra és más szakmabelire.
A 13. századtól a hivatást választók már a gombamód szaporodó új egyetemeken tanulhatták a tudományt, különösen a bolognai, a montpellier-i és a párizsi volt neves közülük. Voltak, akik ezt az utat választották, mások azonban egy gyógyító mellett segédkezve közvetlen tapasztalatokat szereztek a szakma fortélyairól.
Sírtak az összetevőktől
Az orvosok a sebészekre hagyták, hogy közvetlenül a beteg testén – vagy testében – végezzék el a kezelést, ők maguk inkább a beteg előéletére, valamint a pulzusra, a vizeletre és a vérre hagyatkozva osztogatták tanácsaikat. Az általuk felírt gyógyszereket, munkájukat kiegészítve, a patikáriusok szolgáltatták a páciensnek. Ezek növényi, ásványi és állati adalékokból álltak, a hétköznapitól az egzotikusig terjedő skálán.
A Secreta secretorum (A titkok titka) népszerű pszeudo-arisztotelészi értekezés egyik változatában az az orvosi javaslat áll, hogy a páciens „időnként nyelet [electuarium] gyanánt vegyen magához aloé nevű fát, rebarbarát, ami becses jószág lelend… s ez erősen szolgálja egészséged”. Az electuariumok gyógynövényekből és egyéb összetevőkből álló, pépesített, cukorral vagy mézzel édesített, így kellemes ízű és könnyen lenyelhető paszták voltak. Amit nehezebb volt lenyelni, az e készítmények egyes összetevőinek ára volt:
A gyógyítói szakmát művelők közül egyesek eltérő sebészi beavatkozásokra, például foghúzásra vagy hályogkovácsolásra specializálódtak. Az itáliai Benvenutus Grassus a 13. században tette közzé népszerű módszerét a hályogok eltávolítására: a sebész egy éles eszközzel húzza a szem aljára a szürkehályogot. Arra utasította a gyógyítókat, arany vagy ezüst tűvel
érintsék meg a fertőzött anyagot… és a pupilla elülső részéről mozdítsák el. Majd erősen húzzák – javallotta –, s tartsák új helyén négy Miatyánk idejéig.
Spirituális jóllét
A középkori orvosok befolyása és hatékonysága mellett nem tekinthetünk el a ténytől sem, hogy túlnyomórészt keresztény közegben fejtették ki tevékenységüket, ahol a felépülést elsősorban a vallási áhítathoz kötötték. 1215-ben az egyik egyháztanács arra utasította híveit, betegség esetén először a paphoz forduljanak, csak utána orvoshoz, mivel
a test betegsége olykor bűn következménye… ha az ok megszűnik, az okozat is eltűnik.
A plébánosok, szerzetesek, apácák mind jelentős szerepet vállaltak a gyógyításban, gyakran nem elhanyagolható orvosi tudással.
Az ispotályok klastromi rend szerint működtek, és a fizikai ellátás mellett spirituális szolgáltatást is nyújtottak. Azon intézmények, amelyek hosszú lefolyású betegségeket – például leprát – kezeltek, a páciensek lelki és érzelmi jóllétére külön hangsúlyt fektettek. A franciaországi Rouenban működő, leprás nőket ellátó ispotály 13. századi statútuma szerint „a priorisszának megértőnek kell lenni s irgalmat gyakorolni nővérei gyengeségei láttán”.
Kuruzslás
A középkori emberek többsége bizalommal fordult a képzett orvosokhoz és a tapasztalt papokhoz, mások azonban radikálisabb megoldást választottak. Ha középkori orvosi kódexeket böngészünk, számos bűbájba botlunk: igékbe, melyek gyógyító ereje a szavakban rejlett.
Mások azt javasolták az embereknek, a gyógyszerekbe emberi vért és szövetet keverjenek, amit persze nem meglepő módon az egyház és az állam emberei is rossz szemmel néztek: a 15. század elején a roueni Perrette bábát tömlöcbe vetették Párizsban, amiért
Az orvosi szakmát legalább annyira elborzasztották a házaló szélhámos kuruzslók praktikái, mint a hatóságokat. Az 1480-as évek közepén a Londonban praktizáló elismert francia orvos, Thomas Le Forestier az angol izzadókórról írott traktátusa VII. Henrik királyhoz intézett ajánlásában kirohanást intézett, amiért
a kontár alakok hamissággal szórják tele a világot.
A teljes cikk a magyar nyelvű BBC History magazin 2018. októberi számában olvasható.
