Mao Ce-tung 1958-ban a valóságtól és a lehetőségektől immár teljesen elrugaszkodva hirdette meg a „nagy ugrás” elnevezésű programot, amelynek célja mezőgazdasági jellegű, elmaradott Kínát rövid időn belül fejlett ipari országgá építse. Magyarán pár év alatt akarta pótolni a több évszázados lemaradást: 15 év alatt Nagy-Britanniát, 20 év múlva pedig az Egyesült Államok gazdaságát tervezte lepipálni. Úgy vélte:
Bármely dolgot kétféleképpen lehet véghezvinni, lassabban és rosszabb eredményekkel, vagy gyorsabban és jobb eredményekkel.
Érvelésébe leginkább azért nem kötött bele senki, mert azzal rögvest a maradiság és jobboldaliság életveszélyes vádját vonta volna a saját fejére.
Tilos otthon enni
Az új, szocialista öntudat kialakításának kulcsát Mao a kollektivizált mezőgazdaságban látta, figyelme a vidéki lakosság felé fordult: 1958 augusztusától megkezdték az átlagosan 23 ezer tagot számláló termelőszövetkezetek létrehozását. Októberre a földművesek 99,1 százaléka már tagja volt valamely úgynevezett népi kommunának.
Élet a népi kommunában:
A nagy ugrás egyik legradikálisabb intézkedéseként a vidéki lakosság élelmiszerellátását egyetlen, monopolhelyzetben lévő állami rendszerre bízta, kiiktatott minden magánjellegű termelést – írja a Múlt-kor.hu. A magántulajdon megszüntetése és a munka háztartások közötti felosztása mellett fontos volt a nagy, kommunális étkezdék létrehozása is, amelyekben a dolgozók ingyen kaptak enni.
Fentiek szellemében 1958-ban kommunista káderek jelentek meg a kínai házakban: elkobozták a házban tárolt összes élelmiszert, a konyhai felszereléseket, a konyhákat pedig – mint az önzőség jelképeit – lerombolták.
Ha ingyen van, pazarlunk
Az elkobzott edényekből, asztalokból, evőeszközökből és konyhai felszerelésekből összesen 2,65 millió étkezdét működtettek az országban, a legnagyobbak akár 1000 embert is ki tudtak szolgálni egyszerre. Vagyis csaknem egyszerre, mert a rendszer leginkább az iskolai menzákra hasonlított: az étkezés elejét csengő jelezte, erre a dolgozók szépen sorban megkapták fejadagjukat és leülhettek elfogyasztani. Az elképesztő mennyiségű ételhez szükséges alapanyagot természetesen a lakosságtól elvett termények szolgáltatták.
Az emberek először valamiféle csodaként tekintettek a kommunális étkezdékre, ünnepelték az új rendszert, hiszen az étel bőséges volt és ingyen adták. Iszonyatos mértékű pazarlás kezdődött, volt olyan menza, ahol fél évre elegendő rizst 20 nap alatt feléltek: falták akkor is, amikor már a fülükön jött ki, a maradékot pedig kidobták.
Han Szujin írónő így emlékezett vissza:
hatalmas mennyiségű disznóhússal tömték magukat, minden paraszt mulatott és hencegett: »Minek spórolni? Az állam majd ad. Kommunizmus van!«
Harmincmillió halott
A gondok, vagyis az ételhiány már 1958 telén jelentkezett, itt-ott éhínség ütötte fel a fejét. A nagy éhínség szakértőinek kutatásai szerint a túlfogyasztás és a kommunális étkezdék ételmonopóliuma együttesen valóságos katalizátorává váltak az éhínségnek. Amikor a helyzet kritikussá vált, a vidéken élőknek nem volt hozzáférése semmiféle tartalékhoz, és kizárólag a kifogyóban lévő étkezdékre hagyatkozhattak.
A kínai vezetés számára 1960-ra vált nyilvánvalóvá, hogy a kommunális étkezdék rendszere megbukott, végül heves belső viták után Mao is hajlandó volt engedni, és két éven belül felszámolták a rendszert.
Illusztráció: FRED DUFOUR / AFP
