Pompeius Magnus i. e. 48 őszére keserű szájízzel mondhatta ki saját, egykori dicsőségére és hatalmára emlékeztető utónevét. Valaha ő volt Róma legbefolyásosabb embere, de így, a hatvanhoz közelítve mindent elvesztett. Miután hadseregét legfőbb riválisa, Caesar szétzúzta a pharsalosi csatában, Pompeius a fél Mediterráneumon keresztül menekült üldözői elől.
Egyetlen reménye maradt: úgy gondolta, hogy ha megszerzi Egyiptom támogatását, talán megfordíthatja a háború menetét.
Megrázta a fejét: nincs más választás
Az egykori consul hajója i. e. 48. szeptember 28-án érkezett az egyiptomi partokhoz. Megmaradt kísérete – köztük felesége, Cornelia – attól rettegett, hogy árulók karjaiba futnak, és félelmeik csak tovább erősödtek, amikor üdvözlésükre feltűnt egy ütött-kopott halászbárka, fedélzetén egy csapatnyi emberrel.
A férfiak elmagyarázták, hogy a tenger nem elég mély ahhoz, hogy egy háromevezősoros hajó megközelítse a partot, ezért azt ajánlották Pompeiusnak, szálljon át hozzájuk, ők majd elviszik a fáraóhoz. Már-már erőszakosan igyekeztek rábeszélni a hadvezért, hogy tartson velük. De mi van, ha az egyiptomiak lepaktáltak Caesarral?
Hozzá méltatlan szó nélkül
Plutarkhosz szerint az úton teljes csend ereszkedett a fedélzetre. Amikor Pompeius az egyik férfiban régi katonáját, Lucius Septimust fedezte fel, utóbbi csak bólintott, de egy szót sem szólt. Végül eljött a pillanat. Pompeius a kiszálláshoz készülve felállt, Septimus hátulról beledöfte kését. A többiek is rávetették magukat:
Pompeius két kezével a fejére húzta tógáját, egy hozzá méltatlan szó vagy mozdulat nélkül viselte a szúrásokat.
A történet folytatása szerint Caeser sírva fakadt, amikor riválisa fejét bemutatták neki, de egy másik történetíró, Cassius Dio szerint ha ez igaz is, akkor is merő képmutatás volt csupán: mindig is gyűlölte ellenfelét, most pedig végre egyedül állt Róma élén. Igaz, nem sokáig.
Illusztráció: Wikipedia
