Johnny Hopper és felesége, Paulette a tervezett időben érkezett a Beaubourg utcai kávézóba, és a hosszú, keskeny helyiség végében ültek le, háttal a falnak, hogy zavartalanul figyelhessék a bejáratot. Egy olyan angol férfi számára, aki az előző évben, Caenban megölt két rendőrt, és aki ellen országos hajtóvadászatot indítottak. Párizs 1942. május 8-án nem volt veszélytelen.
Hopper két kávét rendelt és várakozni kezdett az orvosra, aki az ellenállás tagja volt és azt állította, információi vannak Paul Cole-ról, egy korábbi brit katonáról, akit 1941-ben fogott el és állított át a Gestapo.
Az orvos pontosan érkezett, és Hopper elébe ment, hogy köszöntse, de rögtön észrevett egy másik férfit is bejönni a kávézóba. Aztán két katonát is meglátott kint, az utcán. A zsebébe nyúlt, hogy előrántsa a pisztolyát, ezzel egy időben az orvost kísérő férfi is előrántotta fegyverét, és másodperceken belül tűzharcba keveredtek. A kávézó megrettent vendégei fedezékbe bújtak, Hopper egy ütést érzett a karján.
„Eleinte nem tudtam, mennyire komoly a sérülés. Az asztalunk mellett beugrottam egy ajtón, hogy felmérjem a helyzetet, és elővegyek egy új fegyvert, ami a lábamhoz volt erősítve. Csak egy kamra volt, de a németek biztosan azt hitték, hogy ez a hátsó kijárat, és valamennyire mindnyájukat eltaláltam már, úgyhogy amikor kirúgtam az ajtót, éppen erősítésért rohantak ki a bejáraton.”
– emlékezett vissza.
Hopper körbenézett a kávézóban. Mindenki az asztalok alatt volt, kivéve a feleségét. Paulette eldőlt a székében és vér folyt a szájából. Ekkor három éve voltak házasok, nagyon szerették egymást és volt egy közös kisfiuk. A nő még élt, de a sérülés megvizsgálása után a férfi majdnem biztos volt abban, hogy az halálos, és semmiképpen nem akarta szerelmét a Gestapo kezére adni.
Negyvennyolc évvel később is úgy fogalmazott: „Mindennap magam előtt látom ezt a pillanatot. És mindig ugyanazt a kérdést teszem fel magamnak.
Soha ne add fel
A Johnnyként ismert Ian Kenneth Hopper rendkívüli élete 1912. május 25-én kezdődött. Bár a Londontól északi irányban százhatvan kilométerre található King’s Lynn településen született, tizenkét éves korában szüleivel a normandiai Varaville-be költözött. Tanulási nehézségein a helyi pap segített, saját szavaival élve: valamirevaló oktatást csak tőle kapott. Két alapelvet ültetett el a fejében, amik végigkísérték életét:
Amikor kitört a háború, Hopper nem tért vissza Angliába, és nem is lépett be a francia hadseregbe, a németek bevonulása után viszont mégis felébredt benne a harciasság: egy tucat helyivel együtt ellenállási akciókat szervezett. Eleinte csak jelzésértékű tettek voltak ezek, például 1940. november 11-én (az 1918-as compiègne-i fegyverszünet évfordulóján) koszorút helyeztek a caeni háborús emlékműre, máskor német motorbiciklik kerekét lopták le.
A nácikat ez persze felbosszantotta, és néhányukat Németországba deportálták, de Hopper szabadlábon maradt, és egyre biztosabb lett abban, hogy az ellenségre mért csapásait folytatnia kell.
A biztonság kedvéért hasba is lőtte
1941 augusztusának második hetében ötezer frankos vérdíjjal már az egyik legkeresettebb ember volt Franciaországban, az újságok csak „Bandita Hoppernek” nevezték. Az első komoly akciója Caen rendőrfőkapitány-helyettesének, Edouard Bénardnak a lelövése volt 1941. július 27-én.
„Megállított az úton, és azt parancsolta, hogy vigyem a rendőr-főkapitányságra. Amikor észrevette, hogy kimegyünk a városból, elővette a fegyverét, de én gyorsabb voltam. Fejbe lőttem, és kiraktam egy kórháznál, azzal a figyelmeztetéssel, hogy tartsa a száját.”
Ebből annyi igaz, hogy tényleg elvitte egy kórházhoz, de a biztonság kedvéért előtte hasba is lőtte.
Négy nappal később a garázsához közeledve észrevette, hogy követik. Miután meghallotta a fegyver kibiztosítására figyelmeztető jellegzetes hangot, megfordult, és két pisztolyt előhúzva lelőtte Bénard felettesét, Adolphe Morint. Épphogy el tudott menekülni biciklijén a golyózáporban, de a személyi igazolványát otthagyta, úgyhogy a rendőrség már ismerte a nevét és a fényképét. A körözésekben ettől kezdve „sportos alkatú, megnyúlt képű és nagyon sápadt” férfiként emlegették.
Megúszta
Ekkorra már a sajtó „veszélyes bűnözőnek” hívta Hoppert. Az egyik újság, a Journal de Normandie, a házkutatásból származó rendőrségi információk alapján leírta, milyen akciókat hajtott végre. Kormányzati épületek felgyújtásáért tették felelőssé, de a garázsában talált tíz tonna cukor és 250 ezer frank értékű ruházat sem tette kevésbé gyanússá. A rendőrség ezen kívül még azt is feltételezte róla, hogy német katonai létesítményekről gyűjt információkat és továbbküldi azokat Londonba.
A férfi tovább növelte hidegvérű gyilkosként szerzett hírnevét egy SS-tiszt megölésével, akit egyszerűen „szemét alaknak” nevezett. Nem hagyott fel azonban a rablással sem:
A kávézóban történt affér után nem maradt sokáig szabadlábon, mert 1942. július 25-én, a metróban egy rutinellenőrzés során letartóztatták fegyverbirtoklás miatt. A helyi Gestapo-főhadiszállásra vitték a Rue des Saussaies-re, ahol nyolc hónapon keresztül raboskodott, de meglepő módon nem végezték ki. Ehelyett a mauthauseni koncentrációs táborba szállították, aztán Dachauba, végül az amerikaiak szabadították fel 1945 áprilisában.
Idegekre van szükség
A háború után Kelet-Angliában telepedett le, újraházasodott és gombákat termesztett. Ritkán adott csak interjút a háborús tetteiről, de halálának évében, 1991-ben egy újságírónak azt mondta, hogy
nem technikára van szükség, hanem idegekre.
Ezzel együtt vitatható, hogy Hopper szabadságharcos volt-e, vagy egyszerű bűnöző. Egyes akcióit kétségkívül személyes haszon érdekében hajtotta végre, viszont olyan időszakban szegült szembe a Franciaországot megszállókkal, amikor kevesen mertek. A korabeli francia sajtó banditának nevezte, ő magát pedig az ellenállás harcosának – az igazság valószínűleg valahol a kettő között van. Amikor megkérdezték arról, hogy miért tette, amit tett, azt válaszolta:
Nem hiszek abban, hogy oda kellene tartani a másik orcánkat is.
Illusztráció:
