Liszt Ferencet Magyarországon fiatal korától kezdve, a neki Európa-szerte ismertséget szerző, első látványos virtuóz sikerektől fogva mindig is a magyar föld és lélek szülötteként, gyümölcseként ünnepelték – annak dacára, hogy anyja német volt, és ő maga sem beszélt tökéletesen magyarul, legjobban franciául tudta kifejezni magát. Budán, Pesten (majd 1873 után már Budapesten), Sopronban, az erdélyi városokban és más magyar helységekben adott koncertjei alkalmával mindig lelkes közönség fogadta, hazafiasságát dicsérő, szenvedélyes beszédeket hallgathatott, és élvezhette a magyar nemzeti érzés viharos megnyilvánulásait.
Vallás és forradalom
Ez az ünneplés azonban nem valós személyének, hanem a magyar zenei géniusz egyfajta absztrakt képének szólt. A magyar politika képtelen volt megfelelően kezelni a muzsikus komplex, igazán európai személyiségét, őszintén és mélyen demokratikus nézeteit; elszalasztott számos alkalmat, amikor – a Liszt művészetét és személyiségét megillető hivatalos tiszteletadással – a zeneszerző világhírét a magyarokról és Magyarországról alkotott kép javítására használhatta volna fel.
1842-es oroszországi látogatása során – amikor a cár bírálta, amiért nem volt hajlandó fellépni Napóleon 1812-es orosz hadjáratának orosz veteránjai tiszteletére rendezett koncerten – Liszt a következőképpen összegezte politikai nézeteit:
„Nem képviselek semmilyen politikai álláspontot, és nem is fogok mindaddig, amíg nem tudom azt 300 ezer szuronnyal támogatni.”
Paul Merrick Liszt gondolkodását elmélyülten elemző könyvének címében (Revolution and Religion in the Music of Liszt, Cambridge University Press, 1987)
Merrick megfogalmazása szerint ezek egyazon eszmény két vetületét alkotják, a pápa által kormányzott Európai Köztársaság Lamennais-féle elképzelése alapján. A mélyen meggyőződéses demokrata – aki sohasem tartotta magát alacsonyabb rendűnek azoknál a királyi fenségeknél, akiknek bemutatták – minden fenntartás nélkül elfogadta a pápai tévedhetetlenség dogmáját és III. Napóleon volt az a császár, aki szerinte a legjobban megtestesítette politikai eszményeit.
Abban a kiváltságban is részesült, hogy 1861. május 22-én politikai eszményképe vacsoravendége lehetett. Egyes források szerint ez alkalommal az uralkodó így szólt hozzá:
„Vannak napok, amikor úgy érzem, mintha egy évszázadot éltem volna át.”
Liszt gyakran idézett válasza nagy hatást tett a császárra:
„Felség, Ön maga az évszázad!”
Egy héttel később III. Napóleon a Francia Becsületrend parancsnoki fokozatával tüntette ki Lisztet.
A forradalom neki eszköz
1849 októberében írt csodálatos Funérailles (Temetés) című műve, amellyel a Habsburgok által kivégzett magyar tábornokok előtt akart tisztelegni. A forradalmi tevékenysége miatt üldözött Wagnernek nyújtott menedék, a kurucnóták, illetve a magyar nemzeti identitás és nemzeti büszkeség három legemblematikusabb zenei kifejezése közé tartozó Rákóczi-induló dallamainak felhasználása egyrészt, ugyanakkor a Ferenc József császár és más konzervatív uralkodók által adományozott kitüntetések elfogadása másrészt Liszt szemében könnyen feloldható ellentmondást jelentettek.
Úgy vélem, hogy Liszt számára a forradalom nem cél, hanem eszköz volt saját eszményi társadalmának felépítéséhez, amelyben egy az egyház (természetesen mindenekelőtt a katolikus egyház) bölcsessége és etikai kódexe által támogatott, konszolidált, erős, de erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen hatalom garantálja polgárainak méltóságát. Ebben az értelemben III. Napóleon kétségtelenül forradalmár volt Liszt szemében.
Magyar, német, szlovák
A Liszt nemzetiségéről folyó vita csak 1918 után lángolt fel igazán, amikor szülőhelye, Doborján (Raiding) Ausztriához került. Szülőházán ekkor már két tábla volt. Az egyiket egy soproni civil szervezet helyezte el 1881-ben; ez magyarul hirdette, hogy itt született Liszt Ferenc. A másikat az osztrák, illetve a német kormány, valamint Burgenland tartomány közigazgatása adományozta 1926-ban. E német nyelvű tábla szövege így szólt:
Ezt az emléktáblát a német nép adományozta a német mester tiszteletére.
A szlovák nemzet is tett szórványos kísérleteket Liszt kisajátítására: Miroslav Demko 2004-ben írt könyve „Szlovákia elveszett fiáról” azt állítja, hogy a francia „hongrois” szó (mivel a legtöbbször franciául beszélő Liszt általában így aposztrofálta önmagát) valójában szlovákot jelent.
A könyv egy másik, igen különös állítása az, hogy mivel a magyarok a szlovákokat tótoknak nevezik,
Liszt híres darabja, a Totentanz (Haláltánc) valójában szlovák táncot jelent!
Előbb kapott kardot, mint nemesi címet
Liszt 1840. január 4.-én Pesten jótékonysági koncertet adott az 1838-as nagy árvíz károsultjainak javára, amely hatalmas, elsöprő sikert aratott. Az ünneplés tetőpontján a művészt egy igen szép díszkarddal ajándékozták meg, amelynek hüvelyén a következő magyar felirat olvasható:
„A nagy művésznek Liszt Ferencznek, művészi érdeme és buzgó hazafisága méltatásául – tisztelő honfitársai Pesten, 1840. január 4-én.”
Lisztet tökéletes meglepetésként érte a gesztus, de azért lelkesítő beszédet mondott franciául, amelyben többek között arról beszélt, hogy „Magyarország – miután oly sok csatatéren vívta ki magának a dicsőséget, ma a művészetektől, az irodalomtól és a tudománytól, a béke e barátaitól vár[na] újfajta elismerést […]. Az értelmiségnek és az ipar művelőinek is nemes feladatuk van, […] amit el kell végezniük Önök közt, […] és ha bárki valaha is jogtalanul és erőszakkal meg mer zavarni bennünket e feladat elvégzésében, […] akkor újra rántsunk kardot, […] hadd omoljon ki vérünk az utolsó cseppig a szabadságért, a királyért és a hazáért.”
Egyes források szerint Liszt azonnal felcsatolta a kardot a jobb oldalára, ami kétszeres tévedés volt – egyrészt azért, mert a kardot a bal oldalon hordják (legalábbis a jobbkezesek), másrészt azért, mert kardot csak nemesemberek viselhettek.
A második problémát gyorsított eljárással igyekeztek orvosolni, vagyis tisztelői nemesi kiváltságlevelet próbáltak szerezni Lisztnek. Még Budapestre érkezése előtt két arisztokrata barátja, Festetics Leó és Batthyány Lajos kérelmet nyújtott be a császárnak, és a január 4-i koncert után a pesti törvényhatóság a bécsi Császári Hivatalhoz fordult, hogy támogassa azt.
A kérelmet kerek perec elutasították (pedig Liszt már nemesi címerét tervezgette) azzal az érvvel, hogy a nemesi cím csak olyanoknak adományozható, akik a csatatéren tüntetik ki magukat, vagy akik egész életüket a magyar nemzet szolgálatának szentelik. A kérvényezők azt a hibát is elkövették, hogy Liszt kivételes tehetsége és hírneve helyett az árvízkárosultak megsegítéséhez való hozzájárulását emelték ki.
1859 áprilisában ugyanis Ferenc József császár a Vaskorona-rend 3. osztályával tüntette ki Lisztet, aki így már kérelmet nyújthatott be az osztrák lovagi címért. Örökölhető lovagi címet kapott, amely fiának halála után unokaöccsére, Eduárdra szállt.
Egy anekdota szerint az 1850-es évek elején Lisztet meghívták játszani a Hofburgba, ahol a Rákóczi-indulót adta elő. A császár megjegyezte:
„Ritkán van alkalmam meghallgatni ezt a gyönyörű indulót”.
A kitüntetéssel azonban lehet, hogy más szolgálatait, pl. az Esztergomi misét jutalmazták.
A zene két háza
A budapesti Zeneakadémia 1875-ös megalapítása a nemzet fontos tisztelgése volt a mester előtt. Nagy volt a lelkesedés, amikor a fiatal Apponyi Albert februárban a parlamentben felvetette az intézmény megalapításának ötletét. Az ehhez szükséges anyagiak azonban nem álltak rendelkezésre. Az első év működési költségeit a magyar országgyűlés helyett Ferenc József finanszírozta saját királyi udvartartásának költségvetéséből. A tárgyalások során Liszt ezt az alapelvet követte: „Honorar mit Honneur, vernünftige Beschrӓnkung ohne Bettelwirtschaft” (Becsületes honorárium, józan takarékoskodás kolduskodás nélkül).
Az 1875 novemberében megnyitott Akadémia nagy sikernek bizonyult. 1879-ben, majd 1907-ben (amikor Lisztről nevezték el) egyre tágasabb épületekbe költözött. A Zeneakadémia tekintélyét Liszt Ferenc, a közvélemény által magyar zenei géniuszként tisztelt mester alapozta meg, kikezdhetetlen azonban még ekkor sem volt. Amikor ugyanis a magyar zene következő nemzeti intézményét, a budapesti Operaházat felavatták, egészen természetes lett volna, hogy az 1884-es megnyitón az ő zenéjét játsszák.
Cigányokról és zsidókról
Három évvel a megnyitó előtt jelent meg azonban Des Bohemiens et de leur musique en Hongrie (magyarul: A czigányokról és a czigány zenéről. Első magyar kiadás, Pest, 1861) című könyvének a „másik hazátlan nép”, a zsidók témájával bőségesen kiegészített második francia kiadása. A könyv azon érvelése, miszerint a zsidóknak vissza kell szerezniük hazájukat Palesztinában, és lehetővé kell tenni, hogy mindegyik nemzetiség a saját földjén éljen, felháborította a diaszpórában élő zsidókat, de a liberális nem-zsidókat is.
A könyv abban az időszakban vált ismételten közbeszéd tárgyává, amikor a magyar liberalizmus sikeresen megfékezte a tiszaeszlári vérváddal kapcsolatos antiszemita gyűlölet kitöréseit.
A legtöbb Liszt-kutató azt állítja, hogy az antiszemitának minősített részeket Carolyne zu Sayn-Wittgenstein hercegné (akivel Liszt hosszú évekig élt együtt) tette hozzá, a könyv mégis sokat ártott Liszt hírnevének.
„Mindenki ellenem van”
Amikor azonban az Operaház épülete 1884 elején elkészült, homlokzatát egy nagy méretű Liszt-szobor uralta, és a zeneszerzőt hivatalosan felkérték, hogy komponáljon egy zeneművet a megnyitó ünnepségre, amelyet szeptember 27-én, Ferenc József és Erzsébet királyné jelenlétében tartottak meg.
Liszt már jóval korábban benyújtotta Ungarisches Königslied (Magyar királyi dal) című szerzeményét, de 10 nappal az esemény előtt báró Podmaniczky Frigyes (az Opera-projekt elnökének minőségében) tájékoztatta, hogy az általa felhasznált nemzeti motívum, a Rákóczi-nóta sértheti Ferenc Józsefet. Liszt azzal érvelt, hogy a szöveget átíratta ifj. Ábrányi Kornéllal, és a Habsburg-ellenes refrént Éljen sokáig a király!-ra cserélte fel. Ha a világi dalokat vallásos zenévé, a katolikus dallamokat protestáns énekekké lehet változtatni, akkor egy kuruc dalból is lehet királyi dalt csinálni. Ez képviselheti a zenei kiegyezést.
Érvét megcáfolták: az Operaházat az ő jelenléte és zenéje nélkül nyitották meg. Liszt megdöbbent, és ezt írta egyik levelében:
„Mindenki ellenem van. A katolikusok azért, mert profánnak találják egyházi zenémet, a protestánsok azért, mert úgy vélik, hogy a zeném túlságosan klerikális, a konzervatívoknak forradalmár vagyok, a »futuristák«-nak pedig egy öreg jakobinus. Ami az itáliaiakat illeti, Sgambati dacára [a híres olasz zeneszerző és zongoraművész, Giovanni Sgambati (1841–1914) igen nagyra tartotta Lisztet], ha Garibaldit támogatják, akkor mint hipokritát megvetnek engem, ha a Vatikán oldalán állnak, akkor az a vád ellenem, hogy behoztam a Venusberget [utalás a mitológiai Vénusz buja, erkölcstelen világára] templomba. Bayreuth szemében nem zeneszerző vagyok, hanem egy vigéc. A németek mint franciát, a franciák mint németet utasítják el a zenémet, az osztrákok szerint cigányzenét, a magyarok szerint idegen zenét írok. A zsidók pedig minden ok nélkül utálnak, a zenémet és engem magam egyaránt.”
Összegzés
Úgy tűnik, hogy Liszt akkor alkotta magának a legtökéletesebb, legmakulátlanabb képet Magyarországról, amikor külföldön tartózkodott. A magyarországi hangversenyei alkalmával őt körülvevő hangos és szenvedélyes ünneplés inkább egy imázsnak, a képzeletbeli ragyogó magyar tehetség megtestesülésének szólt, mint bonyolultabb emberi mivoltának, az őszinte, szabadelvű, független személyiségnek, akit semmiféle hierarchikus rendszerbe nem lehetett beskatulyázni.
Néhány éve a budapesti repülőteret nevezték el róla, ami határozott lépés volt afelé, hogy teljesen Magyarországhoz kössék, emlékeztetve a világot magyar identitására. Mégsem örült neki mindenki: amint híre ment a repülőtér átnevezésének, a Mayerffy család, Franz Mayerffy Xavér örökösei panaszt emeltek. A repülőtér korábbi neve – Ferihegy – ugyanis az ő nevét viselte, egy német család tagjáét, amely a 18. század második felében települt Magyarországra, és szolgálataival, illetve adományaival szerzett nemességet.
A család vagyona nagy részét szőlők telepítésébe fektette, többek között Ferihegyen, ahol a repülőtér épült. Mayerffy Xavér Ferenc Wesselényi és Széchenyi barátja volt. A Széchenyi által szorgalmazott első magyar lóversenypálya az ő birtokán létesült. A magyar népnyelv már megtalálta a megoldást: Liszt Feri-hegyi Repülőtér.
Pók Attila történész teljes cikke, amelyben többek között leírja, milyen viták folytak Liszt Ferenc maradványainak hazahozataláról, a magyar BBC History magazin új, 2018. szeptemberi számában olvasható.
Illusztráció: Liszt Ferenc 1860-ban
