Miután Peary 1909-ben elérte az Északi-sarkot, majd 1926 májusában Amundsen – vagy néhány nappal korábban Richard Byrd amerikai felfedező, akiről sokan azt gondolják, valójában nem érte el a Sarkot – át is repült a bolygó legészakabbi pontja felett, az emberiség egy időre elvesztette érdeklődését a terület iránt.
Elvégre szárazföld hiányában területi követelésekről nem lehetett szó, a jégsapka pedig a hajózást is szinte lehetetlenné tette e vidéken.
Jég védte a Szovjetuniót
A hidegháború elején ez kényelmesnek bizonyult a Szovjetunió számára, amely tengeralattjáróival könnyedén meg tudta közelíteni az Egyesült Államok partjait, ám stratégáinak nem kellett azon törniük a fejüket, hogyan lehetne megvédeni saját part menti vizeiket, hiszen ezek az év nagy részében megközelíthetetlenek voltak a jég miatt.
Pedig terület volt itt bőven, hiszen a Szovjetunió összességében hosszabb szakaszon érintkezik a tengerekkel, mint az Egyesült Államok, északi partvonala nagyjából a nyugati hosszúság 170. fokától a keleti hosszúság 30. fokáig nyúlik, tehát az északi sarkkör közel felét kiteszi. A Szputnyik–1 sikeres felbocsájtásával a szovjetek 1957 októberében megrendítő ütést vittek be az amerikaiak biztonságérzetének.
A Nautilus mindent vitt
Az amerikai kongresszus 1951-ben hozott határozatot egy nukleáris meghajtású tengeralattjáró megépítéséről. A meghajtást biztosító reaktoron ekkor már évek óta folyt a munka, ezért a hajó építése el is kezdődhetett 1952-ben, majd a Verne regényeiben szereplő Nemo kapitány hajója után elnevezett USS Nautilust 1954 januárjában vízre bocsátották, szeptember 30-án szolgálatba is állították.
A 98 méter hosszú hajó rögtön első, 1955-ös útján megdöntötte a leghosszabb, alámerülve megtett út és a legnagyobb így elért sebesség rekordját. A következő években tovább tesztelték képességeit, és a Nautilus minden kihívásnak megfelelt, sebességével és rejtőzködési képességével szinte egy csapásra elavulttá téve minden, a második világháború alatt kifejlesztett, tengeralattjárók leküzdésére alkalmas fegyvert és taktikát.
Jég alatt érte el a sarkpontot
Az amerikai haditengerészet 1958-ban arra a döntésre jutott, hogy valamilyen látványos akcióval demonstrálja az új hajó képességeit, ezért határoztak úgy, hogy megpróbálják elérni az Északi-sarkot a jégpáncél alatt. A Napsütés-akció keretében a Nautilus augusztus 1-jén merült alá Alaszka partjainál, majd 60 évvel ezelőtt,
A William R. Anderson kapitány vezette küldetés kritikus pontjai azok voltak, amikor a tenger sekélyebb pontjain kellett átjutni az akár 20 méter vastagságot is elérő jégpáncél alatt. A másik fő kihívást a navigáció jelentette, hiszen ilyen földrajzi szélességen az iránytűk már nem működnek megbízhatóan. A Nautilus új, a cirkálórakétákban használatos megoldás átalakításával született navigációs rendszere azonban jól vizsgázott.
A sikerről hírt adó amerikai kormányzati közlemények természetesen az út tudományos jelentőségét hangsúlyozták, Eisenhower elnök pedig egyenesen azt vizionálta, hogy a jövőben nukleáris meghajtást használó teher-tengeralattjárók rövidíthetik le a sarki vizeket felhasználva a kereskedelmi útvonalakat. A szovjetek is a tudománnyal példálóztak a Szputnyik–1 esetében, ám a sorok közötti üzenet akkor is világos volt: nézzétek csak, mire vagyunk képesek, sehol sem tudtok elbújni a fegyvereink elől.
Elbillent a mérleg nyelve
Nagyjából ugyanezt közvetítette a Nautilus útja is. Mivel a két szuperhatalom eközben gőzerővel fejlesztette a tengeralattjárókról indítható rakéták technológiáját is, ezúttal a szovjet stratégák feje főhetett. Az az amerikaiak hamarosan teljesen észrevétlenül közelíthetik meg az ország északi partjait tengeralattjáróikkal, amelyek a jég alatt bujkálva, majd hirtelen feltűnve bármikor megelőzhetetlen csapást mérhetnek a szovjet haderőre és polgári lakosságra.
Hiába lépett hadrendbe még ugyanebben az évben az első szovjet atomtengeralattjáró is, a kölcsönös fenyegetés mérlege már soha nem billent annyira ki a szovjetek javára, mint a Nautilus útja előtti rövid időszakban.
Illusztráció: USS Nautilus/Wikipedia
