Az amerikaiak forródrótnak, a szovjetek vörös telefonnak nevezték – valójában egy telexgép volt, amely a Kremlt és a Pentagont kötötte össze abból a célból, hogy válságos helyzetben a két szuperhatalom vezetői közvetlenül is kapcsolatba léphessenek egymással.
Bárt az ötvenes évek legvégén valamelyest oldódni kezdett a hidegháborús dermedtség, az 1961-es berlini, majd rá egy évre a még súlyosabb kubai válság befagyasztotta az enyhülési folyamatot. Épp a kubai rakétaválság pattanásig feszült napjai ébresztették rá Kennedyt és Hruscsovot az enyhülés alternatíva nélküliségére.
KÁBELBARÁTOK
Az amerikai elnök 1963. június 10-i „békebeszédét”, ami a leszerelési tárgyalások támogatására szólította fel az amerikai közvéleményt, követte a forródrót létesítéséről szóló, 1963. június 20-i megállapodás, majd augusztus 5-én az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia részleges atomcsendegyezménye.
A rejtjelezett információ a Moszkva – Helsinki – Stockholm – Koppenhága – London – Washington útvonalon, kábeleken cikázott oda-vissza, de a biztonság kedvéért egy tartalék rádiókapcsolatot is létrehoztak Afrikán (a marokkói Tangeren) keresztül; ez utóbbit végül soha nem használták. Az első tesztre 1963. augusztus 30-án került sor, de óránként is rendszeresen tesztelték a megbízhatóságát, a páratlan órákban a szovjetek, a párosokban az amerikaiak
Első éles bevetése azonban már korántsem volt ilyen felemelő: a Kennedy elnök 1963. november 22-i merényletet hozták a Kreml tudomására a Pentagonból. A szovjetek a forródrótot először 1967-ben, a hatnapos háború idején használták, amikor Alekszej Koszigin miniszterelnök, Jurij Andropov KGB-főnök és Andrej Gromiko külügyminiszter jelentkezett be Lyndon B. Johnson amerikai elnöknél.
Egy szem- vagy inkább fültanú, az egyik tolmács szerint a szovjet miniszterelnök meghökkenve tapasztalta, hogy a „vörös telefon” néma – hiszen teleírógép. A hívás oka az volt, hogy a Földközi-tengeren vészes közelségbe kerültek a szovjet hadihajók és az amerikai hatodik flotta egységei. A kapcsolatteremtés beváltotta a hozzá fűzött reményeket: mindkét hatalom utasította flottáját, hogy ne tegyen félreérthető gesztusokat.
REGÉNYBŐL VALÓSÁG
1971-ben a két ország megállapodott abban, hogy a biztonság és a megbízhatóság érdekében már nem kábelen, hanem két egymástól független műhold és négy földi adó-vevő állomás segítségével kommunikálnak egymással. Az egyik vonal a nyugat-virginiai Etam és Moszkva között az amerikai Intelsat műholdon keresztül állt fenn, míg a másik vonalon a szovjet Gorizont műhold szolgáltatta az összeköttetést Vlagyimir és a marylandi Fort Detrick között.
Az adó-vevő állomások és a telexterminálok között ugyanakkor kábel, illetve rövidhullámú rádiókapcsolat állt fenn. Mivel a korábbi kábelkapcsolat átvette a tartalék vonal szerepét, így a Tangeren átvezető vonalat megszüntették. A telexet 1986-ban váltotta fel a fejlettebb fax, majd 2008-ban áttértek a kódolt e-maileken történő számítógépes összeköttetésre és a műholdas kapcsolat melletti száloptikás kábelre.
Az említetteken kívül az Apollo–8 űrhajó küldetésekor Johnson érintkezett szovjet partnerével, India és Pakisztán háborújakor, 1971-ben Nixon beszélt Brezsnyevvel és Kosziginnel, Nixon és Brezsnyev egyeztetett Ciprus török megszállásakor, 1974-ben, Carter és Brezsnyev tárgyalt a libanoni háború napjaiban, 1982-ben, izzottak a vonalak az 1979-es afganisztáni szovjet invázió megkezdésekor, a lengyel válság ügyében Carter és Reagan is hívta Brezsnyevet, beszéltek a SALT-tárgyalásokról is, és tudni lehet arról, hogy egy véletlen rakétakilövés nyomán Reagan felhívta Csernyenkót.
Nem tudjuk, egészen pontosan mit köszönhet az emberiség mások mellett annak a harvardi professzornak, aki állítólag a Fehér Ház figyelmébe ajánlotta Peter George Red Alert című, atomháborúval fenyegető 1958-as regényét (ezt dolgozta át később Stanley Kubrick a Dr. Strangelove forgatókönyvének megírásakor), ami nyomós indokokat hozott fel a forródrót szükségessége mellett, mindenesetre a gyakorlat igazolta a szükségességét.
Kiemelt kép: CORBIS/Corbis via Getty Images
