Állatokat emberi tulajdonságokkal felruházni soha nem szerencsés, ám történetünk főszereplőiről mégis eszünkbe jut: vajon a követők mással kapartatják ki a forró gesztenyét? Gólyákról van szó, 60 jeladóval felszerelt fehér gólya vonulásáról nyertek egyedülálló információkat a Max Planck Ornitológiai Intézet és a Konstanzi Egyetem munkatársai, köztük a Magyar Tudományos Akadémia kutatója:
A kutatás eredményeiről beszámoló tanulmány itt érhető el a Science magazin honlapján, mi Nagy Mátét, az MTA-ELTE Statisztikus és Biológiai Fizika Kutatócsoportjának tagját, a Max Planck Ornitológiai Intézet munkatársát kérdeztük a részletekről.
Vezetők és követők
Első lépésként aprócska, speciális jeladókat szereltek egy terület összes fiatal gólyájára. Ezek másodpercenként rögzítették GPS-egység segítségévela madarak helyzetét, valamint a gyorsulásmérő jeléből a mozgásuk módja is megmutatkozott. Jelesül, hogy adott egyed éppen siklik vagy szárnyával hevesen csapkodva repül-e.
Az aktív szárnycsapásokkal való repülés sok izommunkát igényel, míg a siklás energiatakarékos haladási módszer. A siklás hátulütője viszont, hogy közben folyamatosan csökken a magasság. Ezért a gólyák igyekeznek a felszálló légáramlatok, az úgynevezett termikek meglovagolásával újra magasságot nyerni. És itt mutatkozik meg igazán az egyedek közti különbség
– mondja a 24.hu-nak Nagy Máté.
Egyes madarak, az úgynevezett vezetők folyton újabb és újabb termikeket keresve, környezetüket folyamatosan feltérképezve haladtak. A követők viszont profitáltak abból, hogy a vezetők már megtalálták a kedvező légáramlatokat, és így a hátrébb repülő madarak már előnyösebb feltételek között haladhattak. Kiderült az is, hogy míg a vezetők Nyugat-Afrikáig repültek, addig a követők megálltak féltávon, Spanyolországban töltötték a telet.
A melegebb szín gyakori szárnycsapkodásokat, vagyis a követőket jelzi:
Szükség vagy rátermettség kérdése?
További kutatások szükségesek annak megértéséhez, hogyan lesz valamely egyedből vezető. Talán idősebb, tapasztaltabb, erősebb, jobban munkálkodik benne a vonulási ösztön, illetve eleve „kísérletező személyiség”. Egyelőre a jeladós gólyák egyharmada bizonyult vezetőnek, de közöttük is aktív dinamikát lehetett megfigyelni.
Úgy képzeljük el, egyes madarak a csoport előtt, kedvező feláramlásokat keresve haladnak többen egyszerre. Ha valamelyikük mozgásán látszik, hogy ráakadt egyre, az összes többi a nyomába szegődik, és az eddigi vezetők is követőkké válnak. A következő körben pedig minden kezdődik elölről, az a madár lesz az új vezető, amelyik megtalálja a megfelelő termiket. Viszont csak harmaduk vállalja a kísérletezéssel járó kihívást, míg a többiek számára pusztán a követés is elégséges az eredményes repüléshez.
Kékkel a vezető, pirossal a követő útvonala:
A csoport dinamikája bonyolult, egyelőre csak spekulatív válaszok vannak arra, mi alakítja a „személyiségjegyeket”. Elképzelhető például, hogy a vezetőket a kényszer szüli: ha a csapatukból nincs más előttük, akkor maguknak kell feltérképezni a légáramlatokat, majd sikerük nyomán más gólyák szegődnek a nyomukba.
A követés is intelligens stratégia, hiszen ha ott van az orruk előtt az információ, miért ne használnák ki? Lustának viszont a követőket sem lehet nevezni: sőt épp ellenkezőleg! Azért, hogy együtt maradhassanak a vezetőkkel, szárnycsapásokkal kell ráerősíteniük a haladásukra, míg a vezetők általában a termikek között siklással haladnak
– magyarázza a szakember.
De vajon melyik az előnyösebb?
Akkor mégis melyik stratégia képviselői viszik előre a világot? Nagy Máté és csapata a kutatás elején jár, a jövőben amellett, hogy tovább vizsgálják a két „viselkedési stratégiát”, több más kérdésre is választ keresnek. A telelő gólyák halálozásának okaira például. Említettük, miszerint a követők általában Nyugat-Afrikáig repülnek, addig a követők – talán belefáradva a vezetők utáni hajszában – félúton kiszállnak.
Fittyet hányva az ősi ösztön hívására, spanyol szeméttelepeken táplálkozva várják a tavaszt. Elképzelhető, hogy tényleg ez a jövő: a rövidebb út során a veszély is lényegesen kevesebb. Az ember által megterített asztal pedig van olyan bőséges, mint Afrika mocsarai és szavannái.
(Kiemelt kép: MTIEPA/Ronald Wittek)
