A Nature Astronomy folyóiratban frissen megjelent tanulmányban Xianzhe Jia, a Michigani Egyetem munkatársa és kollégái azt írják le, hogy miként elemezték újra a Galileo űrszonda adatait. A szerkezet 1995 és 2003 között keringett a Jupiter körül.
A gőz feltételezhetően az objektum jeges felszíne alatt fekvő óceánból került az űrbe. Jia az IFLScience-nek nyilatkozva azt mondta, az adatok meggyőzőek, úgy tűnik, hogy a Galileo valóban vízpárával találkozott.
Az érintett repülésekor (amely az E12 kódot viseli) az űrszonda 200 kilométerre járt a hold felszínétől. A szerkezet két műszere nagyjából három percen keresztül érzékelte a mágneses mező erősödését és a plazmasűrűség növekedését. A szakértők szerint ezek a vízpára jelei voltak.
Amikor a feltételezett óceánból a jégrétegen keresztül a felszínre tör a víz, különböző méretű részecskéket tartalmaz. Az űrbe érve ezek ionizálódnak, majd töltött részecskévé, úgynevezett plazmává válnak. Mivel a plazma hatással lehet a mágneses mezőre, a vízpárát az űrszonda két műszere is kimutatta.
A kutatók a közelmúltban számítógépes szimulációval igazolták, hogy a mért adatok a legnagyobb valószínűséggel vízpárától származtak. A szakértők még a ködfelhő méretére is tudtak becslést adni.
1000 kilométer széles lehetett
– mondta Jia.
Az első észlelésnél a kutatók nem voltak biztosak benne, hogy mivel van dolguk, a 2010-es években azonban a Hubble párakitörésekre emlékeztető eseményeket figyelt meg az Európén. A szakértők ezért elkezdtek arra gyanakodni, hogy az 1997-ben mért jelek is vízgőztől származtak.
Az E12 repülés másik érdekessége az észlelés helye. A kutatók úgy vélik, hogy a vízgőz a hold egyenlítőjének közelében fekvő Pwyll-kráterből szivárgott ki. A Hubble űrtávcső korábban hasonló helyen azonosította a gőzkitöréseket.
Ez azt jelenti, hogy az érintett régióban valamilyen termikus anomália van. Azt egyelőre nem tudni, hogy az aktivitás mennyire folyamatos.
Jiáék tehát újabb bizonyítékot találtak a helyi páraszivárgások, és közvetett módon a mélyben, a jég alatt fekvő óceán létezésére. A 2020-as években két misszió (egy NASA és egy ESA által vezetett küldetés) is indul az Európéhoz, az újabb űrszondák pedig részletesebben is elemezni tudják majd a helyi vízpárát. Remélhetőleg a szerkezetek újabb adatokkal fogják igazolni az óceán jelenlétét.
Amennyiben az Európé valóban rendelkezik folyékony vízzel, mélyén pedig valamilyen geológiai folyamat hatására hő keletkezik, akkor az égitesten mai tudásunk szerint
Éppen ezért a Jupiter holdja a Titán és az Enkeládusz mellett az egyik legjobb hely lehet a Naprendszerben az idegen élet keresésére.
(Kiemelt kép: NASA/JPL-Caltech/SETI Institute)
