Dr. Bubó nem csak a képernyőn rendel

A természet tele van gyógyhatású szerekkel, amelyek közül számosat évezredek óta használ az emberiség, és sok közülük modern a gyógyszeriparban is bevetésre került. Nagyképűség lenne azonban azt hinni, hogy saját fajunk az egyetlen, amely rájött, bizonyos növényekkel és anyagokkal javíthat egészségi állapotán. Éppen ellenkezőleg: az állatvilágban sem ritka az öngyógyszerezés. Ami azért is érdekes, mert ezek az állati gyógymódok érdekességükön túl az emberi gyógyászat fejlődéséhez is hozzájárulhatnak, hiszen új, értékes hatóanyagok létére hívhatják fel a figyelmet.

A FÜVEZŐ MACSKA

Öngyógyító állatokért nem is kell messzire mennünk. Aki tartózkodott már huzamosabban macska társaságában, bizonyára találkozott már azzal a jelenséggel, hogy a cirmosok időnként nekiállnak füvet enni. Emiatt akkor sem kell aggódni, ha a cica nem sokkal később hányni kezd, ugyanis az állati öngyógyszerezés egyik iskolapéldáját láthatjuk.

A viselkedés egyik oka, hogy a macska szőröstől-bőröstül eszi meg zsákmányát, így gyakran kerülnek emészthetetlen darabok a tápcsatornájába. Amikor az állat füvet eszik, rövidesen öklendezni kezd, mivel a növényi táplálékot sem tudja lebontani. Az öklendezéssel pedig a korábban lenyelt tollak, szőr és csont egy részét is eltávolítja szervezetéből, amelyek így nem terhelik le emésztőrendszerét. A zöld fű ráadásul egyben természetes hashajtó is, így a fel nem öklendezett daraboktól is segít gyorsabban megszabadulni a cicának.

A másik ok, amiért a macskák füvet rágcsálnak az, hogy abban sok a folsav. Ez pedig nélkülözhetetlen a normális hemoglobintermelődéshez és más testi működésekhez is.

Mindezekből adódóan a lakásban tartott cicáknak is érdemes lehet időnként „legelési” lehetőséget biztosítani, valamint nagyon fontos meggyőződni arról is, hogy a szobanövények nem mérgezőek.

LÓBALZSAM ORÁNGUTÁN MÓDRA

De eltávolodva a házi kedvencektől, térjünk át a szokatlanabb állati gyógymódokra. Az egyik legfrissebb témába vágó tanulmány tavaly év végén látott napvilágot, és benne szerzők arról számolnak be, hogy borneói orangutánok rendszeresen rágcsálják egy helyi sárkányfafaj leveleit. A levelek szaponint tartalmaznak, amely nagyon keserű, így a szakértők szerint valószínűtlen, hogy az állatok az ízükért vennék szájukba ezeket.

Ezt megerősíti, hogy mint a vizsgálatok kimutatták, az orangutánok nem nyelik le a leveleket, hanem azokat külsőleg alkalmazzák. A szaponin ugyanis vízzel érintkezve felhabzik, így amikor az orangutánok megrágcsálják a leveleket, sűrű hab képződik szájukban. Amit aztán az állatok szétkennek bőrükön, a megcsócsált leveleket pedig kiköpik.

Amikor a kutatók elemezték a levelek összetételét, kiderült, hogy azok gyulladásgátló hatóanyagokat is tartalmaznak. Mivel a levelekből nyert habot többnyire az orangután anyák alkalmazzák saját karjukon, a szakértők szerint a kezelés arra szolgál, hogy enyhítse ízületi- és izomfájdalmaikat, amit csemetéjük folyamatos hurcolása okoz.

Ezt az elméletet az is alátámasztja, hogy a borneói emberi lakosság szintén használja a növényt reumatikus panaszok és izomproblémák enyhítésére. A szakértők szerint az is lehetséges, hogy a helyi emberek az orangutánoktól lesték el a gyógyhatású trükköt.

SZÉNTABLETTA ELEFÁNTOKNAK ÉS KOLOBUSZOKNAK

Hasonlóan friss felfedezés volt az állati öngyógyítás területén, amikor egy indiai nemzeti parkban egy látszólag füstöt kilélegző ázsiai elefántot kapott lencsevégre egy állatvédő szervezet munkatársa.

Ahogy a mellékelt felvételen is látható, az állat az aljzaton kotorászva étkezik, és egy-egy falat után füstfelhőt ereszt ki száján. A szakértők szerint a furcsa viselkedésre az lehet a magyarázat, hogy az állat faszenet eszik, és menet közben felköhögi az arra lerakódott hamu egy részét.

Ha valóban így van, elefántunk nincs egyedül ezzel a szokásával. Zanzibár szigetén például él egy kevéssé ismert, de annál mókásabb kinézetű főemlősfaj, a vöröskolobusz, amelynek tagjai rendszeresen esznek szenet.

Az állatok naponta 5 grammot is betermelnek az anyagból, és ha nem találnak eleget belőle a vadonban, belopóznak a falvakba, hogy megdézsmálják a kemencék tartalmát. A szakértők egy darabig úgy hitték, hogy ez csak valamiféle furcsa helyi kulturális szokás lehet, minthogy más főemlősök – kivéve persze az embert – nem esznek szenet. Amikor azonban közelebbről is vizsgálni kezdték a jelenséget, kiderült, hogy a szenet fogyasztó kolobuszcsoportokban több utód születik, mint azokban, amelyek tagjai nem élnek a szerrel. A dolog hátterében valószínűleg az áll, hogy döntően levelekből álló táplálékukkal az állatok egy csomó mérget is elfogyasztanak, amit a szén segít semlegesíteni.

Ami szénevés több emberi népcsoportra is jellemző szokás, hiszen az aktív szén igazoltan képes megkötni a mikrobákat és számos mérgező anyagot. De hasonló okból használunk aktív szenet tartalmazó szűrőket napjainkban a víztisztítás során, de például a konyhai szagelszívókban is.

AZ ELSŐ ISMERT CSIMPÁNZDOKTOR

Bár a szakértők régóta állítják, hogy bizonyos állati viselkedések a természetes hatóanyagok ismeretéről tanúskodnak, sokáig senki sem tudta kielégítően igazolni, hogy a megfigyelt fajok valóban szándékosan kezdenek alkalmazni egy növényt vagy más anyagot, ha betegek, és hogy aztán jobban is lesznek attól.

Az első tényleg meggyőző kutatást 1995-ben tette közzé Michael Huffman főemlőskutató. A szakértő 1987-ben Tanzániában vizsgált egy csimpánzkolóniát, amikor észrevette, hogy annak egyik tagja, Chausiku furcsán kezd viselkedni. Az addig gondos anyának bizonyuló állat egyik napról a másikra letargiába zuhant. Magára hagyta kicsinyét, és csak hevert a fészekben, miközben csecsemőjét egyik társa kezdte gondozni.

Nyilvánvaló volt, hogy a csimpánznak valami komoly baja van. Ekkor jött azonban a nem várt fordulat, Chausiku leereszkedett a földre, és elkezdte rágcsálni egy növény ágait. A megcsócsált darabokat kiköpte, a lét pedig lenyelte.

Mivel Huffman korábban sosem látta, hogy a csimpánzok ennének a növényből, megkérdezte helyi segítőjét, hogy mi az. Mint kiderült, egy rendkívül keserű, nagy mennyiségben mérgező növényről volt szó, ami azonban a helyi törzsek szerint is nagyon hatásos gyógyszer, különösen gyomorpanaszok és bélparaziták esetén.

Huffman ezt követően felhagyott a többi csimpánz vizsgálatával, és csak Chausikura koncentrált. Az állat aznap korán aludni tért, és másnapra mintha kicserélték volna. Célba vette a legközelebbi fügefát, és órákig tömte magába a gyümölcsöket.

A korábbi hasonló vizsgálatok hiányosságait felismerve Huffman nem elégedett meg annak megállapításával, hogy a beteg állat egy növény nedvétől láthatóan jobban lett. Székletmintákat gyűjtött be a csimpánztól, és biokémikus kollégáival a növényt is vizsgáltatni kezdte.

Rövidesen kiderült, hogy a növény – egy őszirózsaféle – tucatnyi különböző parazitaölő hatóanyagot tartalmaz, amelyek rendkívül hatásosak: Chausikura székletében egy nap leforgása alatt 90 százalékkal lecsökkent a bélférgek mennyisége. Vagyis a csimpánz gyakorlatilag féregtelenítette saját magát.

Huffman ezt követően még évekig vizsgálta a csimpánzokat, és kiderítette, hogy a helyi kolóniák tagjai gyakran használják a növényt öngyógyításra. Valamilyen módon ráadásul pontosan tudják, hogy mennyit fogyaszthatnak a nedvekből, amelyek nagyobb mennyiségben halálos mérgezéshez vezethetnek.

TUDÁSUK AZ EMBERNEK IS HASZNOS LEHET

Az öngyógyító viselkedés egyáltalán nem korlátozódik az emlősökre. Egyes madarak például hangyákkal dörgölik be testüket, valószínűleg mert a rovarok testében termelődő hangyasav baktérium- és gombaölő hatású. Néhány papagájfaj tagjai pedig agyagot esznek, hogy megszabaduljanak a testükbe került mérgektől.

De hasonló viselkedés sokkal alacsonyabb összetettségi szintű életformáknál is megfigyelhető. Bizonyos hernyók például mérgező leveleket kezdenek fogyasztani, ha parazita legyek petéznek le testükbe. A hangyák pedig gyantát építenek fészkeik anyagába, mert az abban található terpének antibakteriális hatásúak.

Szakértők szerint míg az alacsonyabb rendű fajoknál az ösztön és a természetes kiválasztódás áll a hasonló terápiás viselkedések hátterében, a főemlősök vagy az elefántok esetében feltehetően már szerepe lehet a tanulásnak is az öngyógyításban.

A fiatal állatok szüleiktől tanulják meg, hogy milyen bajra mit fogyasszanak, amit az is alátámaszt, hogy a különböző csimpánzkolóniák gyakran hasonló környezet esetén is más-más „gyógynövényeket” használnak.

És ezt a tudást gyakran az ember is hasznosítani tudja. Huffman például gyakran emleget egy történetet, amit egy helyi férfitól hallott. Az illető nagyapja egyszer tanúja volt, hogy egy beteg sül egy mérgező növény gyökereit rágcsálja. Amikor az állat meggyógyult, tanulmányozni kezdte a gyökeret, kis adagokban először magán, aztán másokon tesztelve azt. Így derült ki, hogy a növény hatásos gyógymódot kínál a vérhasra, ezért régióban a mai napig használják.

Bár a csimpánzok vagy a papagájok sosem fognak forradalmi műtéti eljárásokat kikísérletezni vagy új oltóanyagokkal előállni, a legtöbb állat sokkal régebb óta kísérletezik a természetes medicinákkal, mint saját fajunk. Így gyógyító módszereik megismerése révén sok új ismeretet szerezhetünk a minket körülvevő világról, amelyek aztán saját nyavalyáink ellen is hatásosak lehetnek.

Kiemelt fotó: Pexels