Az 1763-ban lezárult hétéves háborút tulajdonképpen teljes joggal titulálta Churchill később az első világháborúnak. A több kontinensen zajló ádáz küzdelem Európában nagyjából döntetlenre végződött ugyan, a világ többi táján viszont a Brit Birodalom egyértelmű sikereit hozta:
- a britek kiszorították a franciákat Észak-Amerikából,
- megerősítették vezető szerepüket India gyarmatosításában, illetve
- gyakorlatilag megsemmisítették a francia flottát.
A háború pénzügyi terhei viszont ennek ellenére is súlyosak voltak, III. György kincstára pedig olyannyira kiürült, hogy egyenesen az államcsőd veszélyével kellett szembenéznie.
Mindenesetre a békét követő években több olyan törvényt is elfogadtak, amely a tengeren túli kolóniákra vetett ki újabb terheket, különösen a virágzó Észak-Amerikából származó bevételeket igyekeztek növelni .
Így született 1765-ben a Stamp Act, amely illetéket vetett ki az amerikai gyarmaton megjelenő kiadványokra és sajtótermékekre, majd 1767-ben a Towshend-törvények, amelyek több árucikkre, köztük az Észak-Amerikában is óriási népszerűségnek örvendő teára is különadókat vetettek ki. Noha az illetéktörvényt a felháborodás miatt már egy évvel később visszavonták, és a többi adó közül is megszűnt néhány, a teára vonatkozó rendelkezés azonban érvényben maradt.
A teából származott a fő bevétel
Az ügy nemcsak az angol hagyományokat még őrző telepesek tea iránti különleges vonzalma miatt volt fontos, a teából származó hatalmas bevételek jelentették a brit államkincstár egyik fontos jövedelmi forrását, az Indiát tulajdonképpen koncesszióban gyarmatosító, ekkoriban szintén súlyos pénzügyi nehézségekkel küszködő Brit Kelet-indiai Társaságnak pedig a léte múlt a tea kereskedelmén.
Tovább bonyolította a helyzetet, és drágította a teát, hogy a törvények értelmében a Kelet-indiai Társaság nem szállíthatott közvetlenül teát az Újvilágba, hanem kötelező volt áruját londoni árveréseken értékesíteni. Amerikába innen erre specializálódott kereskedők szállították tovább, persze a maguk hasznát is lefölözve az üzleten.
Nem csoda, hogy a kettős teher miatt rendkívül drága tea észak-amerikai kereskedelmében mások, főként holland csempészek is meglátták a lehetőséget. Ők ugyan gyengébb minőségű, ám jóval olcsóbb árut szállítottak a piacra, méghozzá óriási sikerrel: az 1770-es évek elején a hollandok már közel kétszerannyi teát szállítottak az amerikai telepeseknek, mint a brit kereskedők.
Erre már a brit kormány is reagálni kényszerült, és 1773. április 27-én meg is szavazta a parlament a Tea Actet, azaz a teatörvényt, amelynek fő rendelkezése az volt, hogy ezután A terv az volt, hogy egy csapással két problémát is megoldjanak, a közvetítők kiiktatásával olcsóbbá vált tea kiszorítaná a piacról a csempészárut, miközben növelné a Társaság bevételeit – ráadásul a Towshend-adó fenntartásával az államkincstár sem járna rosszabbul, mint korábban.
A valóság kicsit másképpen alakult. Ugyan a legális úton érkezett tea valóban olcsóbb lett, viszont mind a holland tea „terítésével”, mind a korábban a teát Nagy-Britanniából Észak-Amerikába szállításával foglalkozó kereskedő megélhetése is veszélybe került. Ráadásul a vásárlók sem voltak elégedettek, hiszen az igazságtalannak tartott különadó fenntartásával még mindig jóval drágábban juthattak csak teához, mint anyaországi társaik.
Sokan ezért dacból ezután is ragaszkodtak az immár drágább és rosszabb, de az ellenállást jelképező holland teához, a Kelet-indiai Társaság szállítmányainak bojkottjára pedig a telepesek jó részét egységfrontba tömörítő mozgalom alakult ki. A Társaság hajóit több kikötőből visszafordították vagy megtagadták rakományuk kipakolását, az is előfordult, hogy a tealeveleket egyszerűen hagyták megrohadni a molókon. A legfeszültebb helyzet a bostoni kikötőben alakult ki, ahol a – teakereskedelemből egyébként személyes hasznot is húzó – kormányzó nem volt hajlandó a Társaság három, teával megrakott hajóját visszaküldeni az óceán túlpartjára, a helyiek viszont nem voltak hajlandók az árujukat amerikai földre engedni.
a hajókra vonatkozó Towshend-adó megfizetésének határideje előtt, 1773. december 16-án néhány amerikai indiánnak öltözve rohanta meg a Társaság három hajóját és a teakészletet a kikötő vizébe szórta. A brit válasz sem késett: az úgynevezett „kényszerítő intézkedések” lezárták például a bostoni kikötőt, de a tüzet ekkorra már csak szítani lehetett, a függetlenségi háború kirobbanásával aztán a britek nemcsak a teából származó adóbevételt, de észak-amerikai gyarmataik nagyobb részét is elvesztették.
Kiemelt fotó: Marcello Mencarini/Leemage
