Sokan emlékeznek azokra az időkre, amikor egy nyugat-európai utazáshoz féltucat különböző pénzt kellett kiszámolgatni, beszerezni, majd oda-vissza váltogatni. A helyzet a középkorban ennél is jóval bonyolultabb volt.
Néhány kivételtől eltekintve – mint például Angliában a világ legrégebbi, máig használatos pénznemeként a font az angolszász időktől egyeduralkodó volt – mivel kis túlzással boldog-boldogtalan saját pénzeket vert, a császárok és királyok mellett például hercegek, grófok, érsekek és városállamok is.
Ennek ellenére a középkori utazókra leselkedő akadályok és veszélyek hosszú listájának a vége felé szerepelhetett csak a pénzváltással járó gond, ugyanis igen jól megtanulták kezelni ezt a problémát. Szinte minden valamire való városban működtek megbízható pénzváltók, illetve olyan fogadók, amelyek szállás és étel mellett pénzváltást is kínáltak a betérőknek.
Kötött árfolyamok ugyan nem voltak, de így az átverések nem voltak jellemzőek – a pénzváltók persze lecsípték a maguk jutalékát, de jó hírnevüket kevesen tették kockára.
Voltak aztán olyan pénzek is, amelyek a kibocsátó fennhatósága alá eső területek határain messze túl is elfogadottnak számítottak, rajnai forinttal például minden további nélkül lehetett fizetni egy Bruggétől Bázelig tartó út teljes hosszán, de a velencei aranydukátot is elfogadták mindenhol, ahol a városállam kereskedői megfordultak.
Nagyobb mennyiségű készpénzzel viszont nem volt tanácsos utazgatni, ezért Ezeket csak a papíron szereplő kedvezményezett tudta (elvileg) beváltani, viszont az előzetes megállapodás szerint a tervezett útvonalon szinte bárhol a helyi pénzben fizették ki őket.
Az utazási csekkhez hasonlatos rendszer igen hatékony és biztonságos módja volt az utazás közben felmerülő költségek fedezésének, és részben ebből alakult ki az is, amit ma modern bankrendszernek nevezhetünk.
A szerző Jim Bolton, a Queen Mary (Londoni Egyetem) professzora
Kiemelt fotó: Jaap Arriens/NurPhoto
