Hiába volt csaknem 500 éve, sorsdöntő jelentőségénél fogva a mohácsi csata még ma is élénken él a köztudatban. Okkal, hiszen a közvetlen kortársak talán csak érezték, de ma már biztosan tudjuk: 1526. augusztus 29-én az egykori európai középhatalom, a független Magyar Királyság megszűnt létezni. Annál is inkább nehéz megemészteni, mert az elmúlt félezer évből hiányzik a happy end, sőt…
Ez magyarázza a számtalan, ma is élő teóriát árulásról, szerencsétlen körülményekről és elszalasztott lehetőségekről – mi is többször és több megvilágításból próbáltuk már bemutatni mi, hogyan és miért történt. Legutóbb az állítólagos szulejmáni ajánlatról volt szó, ami a töröknek biztosított szabad átvonulás és adó fejében megkímélte volna az országot a pusztítástól.
Az ő halálának körülményeiről kérdeztük Farkas Gábor Farkas történészt, az Országos Széchényi Könyvtár osztályvezetőjét.
Király a csatamezőn
A személyes hadba vonulás a XVI. század elején már egyáltalán nem volt alapvető elvárás egy uralkodótól, az pedig főleg nem, hogy maga is karddal rontson az ellenségre. Márpedig Mohácsnál II. Lajos ezt tette, ami egyrészt az ő egyéniségén, másrészt a sajátos magyar viszonyokon múlt
– mondja a szakember.
Mátyás halála óta Magyarországon gyakorlatilag belpolitikai válság dúlt, az 1516-ban, tíz éves gyermekként megkoronázott Lajos egy szétzüllött, pártküzdelmekkel terhes országot kapott örökül, ahol trónja állandóan veszélyben forgott. Cseh király is volt, ez újabb érv volt a hazai „ellenzéknek”, hogy elvárja, a magyar végeket pusztító török ellen mutassa meg rátermettségét és elkötelezettségét.
Egykorú német röplap a mohácsi csatáról:
Brodarics István váci és pécsi püspök, I. Lajos kancellárja a mohácsi csata történetét feldolgozó művében így ír:
Még előtte sokat vitatkoztak a király személyéről: voltak, akik úgy gondolták, álljon néhány válogatott emberével a csatán kívül; de látható volt, hogy ezt a sereg semmiképpen nem fogja megengedni, mert azt akarják, hogy mint az szokásban volt, vegyen részt a csatában.
A kortársak tudhatták, hogy Mohács mezején sorsdöntő összecsapás készül, ha a török szultán vezeti a hadat, akkor nem babra megy a játék. Ismét Brodaricsot idézzük:
Perényi Ferenc is, a váradi püspök, aki tréfás kedélyű ifjú volt, (…) azt mondta a királynak: azt a napot, amikor majd megvívják a csatát Tomori Pál barát vezetésével (mivel hogy így határoztak), a Krisztus vallásáért megölt húszezer magyar mártír emlékének kell szentelni!!
Komoly harcra számítottak, II. Lajosnak pedig a trónja múlt rajta, hogy felvegye a kesztyűt, és Szent László, Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi Mátyás örökébe lépjen: maga kellett csatába vezesse seregét az oszmán szultán ellen. Mintegy “cserébe” – ugyancsak magyar szokás szerint – az ország legmagasabb egyházi és világi méltóságai vonultak mellette személyesen csapataik élén fényes páncélban, pajzsot, lándzsát, kardot ragadva.
Rohamra indul a király
Magyar- és Csehország királyáról beszélünk, ám ne feledjük, egy alig 20 esztendős ifjúról van szó. Nem volt ugyan a szó szoros értelmében vett lovagkirály, de bátorságát, fegyverforgató tehetségét a kortárs írók is elismerik. De mint a fiatalok többsége, vakmerő volt és tapasztalatlan
– emeli ki a történész.
Ami a mohácsi síkon történt a királlyal, arról „filmfelvételszerű” pontossággal nem beszélhetünk. Ami itt következik, az a jelenleg elérhető tények, információk alapján kialakított, legvalószínűbb eseménysor.
Füst és por borította a csatateret, a kommunikáció szinte lehetetlen volt abban a korban, amikor futárok és zászlójelek alapján ment az információ oda és vissza. A csata elején a magyar nehézlovasság utat tört a török sorai közt, már-már Szulejmán testőrségét támadta, elérhető közelségbe került talán maga a szultán is: ekkor indult a gyilkos forgatagba testőrsége élén a király – eddig többé-kevésbé tényekről beszéltünk.
Innentől kezdve a történet tele fehér foltokkal. A vasasok sikerét látva az órák óta páncéljában izzadó, tettvágytól égő ifjú uralkodó kiadta a parancsot, testőrségével maga is a kavalkád közepébe vetette magát. Korai volt. Az ellenség szétzavart lovassága rendezte sorait, és megállíthatatlan rohamot intézett az amúgy is lendületüket vesztett támadók ellen.
Ebben a helyzetben felbomlik minden rend, megszűnik a kötelesség, a többség ösztönszinten menti az6 életét. Az persze kizárt, hogy a királyt magára hagyták volna, de a zűrzavarban nem lehetett szervezett módon fedezni a hátát.
Szinte még kihúzni sem lehet az iszapból
Lajos feltehetően testőrsége gyűrűjében ért el a Csele falu melletti mocsaras, sáros, vizenyős területet, és ekkor történt a tragédia. Egyes források beszámolnak róla, hogy maga a király is megsebesült, talán a lova is. Megbotlott az állat, megbokrosodott, talán soha nem fogjuk megtudni, de a lényeg: II. Lajos teljes vértezetben lesett a hátáról, bele a vízbe.
Körülbelül 30 centi mély vízről beszélhetünk, ami viszont egy földön fekvő, páncélos ember számára végzetes.
Modern vizsgálatok igazolták, hogy annyi vassal az ember testén már ilyen mélységnél is igen magas a fulladás esélye a sáros-iszapos vízben főleg, ha sebesültről van szó
– fogalmaz Farkas Gábor Farkas.
Sőt, a hirtelen balesetnél amíg a mellette vágtatók megállnak, visszatérnek, és a vasba öltöztetett testet kiemelik az iszapos, ragadós, cuppanós ingoványból, azt egy halálra hajszolt, esetlegesen vérveszteségtől szenvedő ember nem bírja élve.
Mint egy színműben
II. Lajos halála tehát jelen legjobb tudásunk szerint fatális baleset volt. Összeesküvés-elméletekkel persze már a kortársak is előálltak, nyilvánvalóan a koronát Lajos halálával megszerző Szapolyai János kárára. Az egyik legregényesebb, vagyis inkább Shakespeare drámáit idéző megfejtés a kortárs Szerémi György tollából származik.
E szerint a királynak sikerült elmenekülnie, Dunaszekcsőn megállt, levette páncélját, megpihent kicsit.
Végtelen a mendemondák tárháza, ez utóbbinak az adott táptalajt, hogy a dunaszekcsői templomkert XIX. századi felásásakor két férfi csontváza került elő, „nyilvánvalóan” Szapolyai György és Tomori Pál maradványai, de nem: a vizsgálat bebizonyította, egyiküké sem. Mai tudásunk szerint mindketten a mohácsi síkon haltak hősi halált.
Elrejtették Szulejmán elől
Térjünk vissza Lajos királyhoz, aki megfulladt az ingoványban. Kísérői az életét nem tudták megmenteni, hátuk mögött török lovasok száguldottak, gyilkoltak mindent ami él, egyet tehettek: lenyomták a király holttestét mélyen az iszapba, és futottak tovább.
Nem kell bőven magyarázni mi történt volna, ha Lajos teste Szulejmán kezére jut, a megaláztatást, ahogy a magyar király fejét lándzsára tűzve viszik Konstantinápolyba… Kerestette Szulejmán igen erősen, de nem találta.
Mindezt onnan tudjuk, hogy amikor a szultán és hada kivonult az országból, nyomukban lovascsapat indult II. Lajos testének felkutatására. Meg is találták lovát, elszórt fegyvereit, végül a hevenyészett sírt, valamikor október első felében, az erről szóló jelentés ugyanis október 19-ei keltezésű.
Gyanúsan gyors második temetés
Fehérvárra vitték a király maradványait, Szapolyai pedig november 9-én annak rendje és módja szerint, a királynak kijáró tisztelet és pompa megadása mellett el is temettette. Két nappal később János erdélyi vajda fejére helyezték a Szent Koronát. Ez pedig persze újabb problémák és összeesküvés-elméletek forrásává vált.
Lajos „második” temetése ugyanis gyorsan történt, hogy azon nem volt jelen testvére Anna hercegnő, annak férje Habsburg Ferdinánd és Lajos felesége Habsburg Mária. A sietségre János király életszerű magyarázatot adott: a test nagyon rossz állapotban volt, oszlásnak indult, nem lehetett tovább a föld felett tartani.
Csakhogy Ferdinánd erősen pályázott a magyar trónra, 1526 decemberében az ország „másik fele” meg is választotta Szapolyai ellenében.
Fenti is szócska nagyon fontos, mert emberi tényező áll mögötte: bár házasságuk politikai okból köttetett, Mária nagyon szerette Lajost, tudni akarta, mi történhetett vele.
Nem találtak gyilkosságra utaló jelet
Ezért ragaszkodtak a fehérvári sír megnyitásához, saját szemükkel akarták látni Lajos maradványait. Így is történt, a harmadik temetés, immár a rokonok részvételével 1527 novemberében volt.
A temetés résztvevői akár meg is vizsgálhatták 1527-ben az exhumált holttestet, bár erről nem maradt fenn forrás. Nyilvánvalóan az addig széltében-hosszában terjedő pletykákat is ellenőrizni akarták: meggyilkolták-e Lajost. Ha erre találtak volna bármiféle halvány jelet, akkor azt bizonyára kijátszották volna Szapolyai ellenében. Ilyenről viszont nem tudunk
– emeli ki Farkas Gábor Farkas.
A történettudomány mai álláspontja szerint II. Lajos magyar király balesetben vesztette életét, a mohácsi síkról menekülve belefulladt a sáros vízbe. A fehérvári bazilikát, magyar királyok nyughelyét török, majd európai hadak többször kirabolták, lerombolták. Uralkodóink maradványai elvesztek, vagy ami megmaradt belőlük, ma már azonosíthatatlan.
Pedig ha Lajos csontjait modern eszközökkel, egzakt módszerekkel megvizsgálhatnánk, talán egyszer s mindenkorra lezárhatnánk a halála körüli találgatásokat.
