A selymes anyagú zsinórok ragacsos cseppekből állnak, melyek többnyire vizet, illetve a rovarok saját hulladékát tartalmazzák. A vizeletalapú anyag egyedülálló a természetben, és könnyen elképzelhető, hogy a jövőben ez fog mintául szolgálni sok ragasztónál.
Janek von Byern, a Ludwig Boltzmann Kísérleti és Klinikai Traumatológiai Intézet szakértője szerint az élőlények szervezetéből kiválasztódó hulladék a különleges ragasztó szerves részét képezi. A cseppeket egyszerűen a szálakra helyezik, valódi fonásra nincs is szükségük.
Ausztráliában és Új-Zélandon összesen 9 őshonos szentjánosbogár-faj él. A bogarak általában nedves helyeken érzik jól magukat, például azoknál a folyóknál, melyek barlangokon futnak keresztül. A sötétben az élőlények zöld fényükkel magukhoz csábítják a rovarokat, melyeket aztán zsinórjaik segítségével elejtenek.
Miután az áldozat belegabalyodott a szálakba, a bogarak szájszervük segítségével behúzzák a fonalaikat, majd elviszik a zsákmányukat a fészkükbe. A préda elfogyasztása után megindul az újrahasznosítás: a bogár szervezetéből távozó anyagokat felhasználva az élőlény újabb damilt készít.
Von Byern úgy gondolja, a bogarak rendkívül hatékonyak, hiszen újrahasznosítják az elejtett élőlényeket.
Ilyet még nem láttak
Ahhoz, hogy a szakértők jobban megérthessék a szálak működését, több ezret gyűjtöttek be az új-zélandi Spellbound- és Hollow Hill-barlangban. A kutatók hamar felfedezték, hogy a zsinórokon lévő ragacsos cseppek szinte azonnal kiszáradnak, amint kikerülnek a szélsőséges páratartalmú környezetből. A barlangokba való visszatérés után azonban ismét nedvessé vált az anyag.
Az apró gömbök elemzése kimutatta, hogy azok 99 százalékban vízből, és egy százalékban egyéb anyagokból, például a vizelet egyik fő összetevőjéből, azaz karbamidból állnak. Amikor a cseppeket körbevevő levegő elég nedves, a karbamid kristályai összehúzódnak, ragacsossá téve a keveréket.
Normál esetben ugyanis az állati eredetű ragacsos anyagok – mint amilyen a pókok hálója is – fehérjékből és cukorból állnak össze.
A pókokhoz képest az is nagy különbség, hogy a szentjánosbogarak hasán nincs fonómirigy, a szálakat a szájszervükkel készítik el. A bogarak a cseppek titkos összetevőit is feltehetőleg a szájukon keresztül ürítik ki a szervezetükből. Nem lehetetlen, hogy ennek az egyedi módszernek köze van a biolumineszcenciához – a lárváknál ugyanis a fénylő testrész a test végén található, elzárva a bélrendszert.
Bár a bogarak ragasztója nem olyan erős, mint a pókoké, így is van mit tanulnunk tőlük. Von Byern szerint 80 százalékos páratartalom felett a cseppek mindenhez hozzátapadnak, és ha egyszer valahová felragadtak, ott is maradnak a száradás után is.
A keverék mellett szól az is, hogy jóval egyszerűbb az összetétele, mint a többi hasonló ragasztóé, emiatt valószínűleg az előállítása is jóval olcsóbb. Az sem elhanyagolható tény, hogy az anyag akár hónapokig is képes a rögzítésre, mivel a barlangokban felfedezett szálak sokszor hetekig voltak kilógatva.
Bár más élőlények is állítanak elő természetes ragasztókat, melyek általában erősebbek, mint a szentjánosbogarak cseppjei, mégis van egy komoly pozitívuma a rovarok keverékének: a sokoldalúság. Az anyagnak ugyanis egyedül csak a nedves környezetre van szüksége a jó tapadáshoz.
Hogy a keveréket végül miként hasznosítja majd az emberiség, még kérdéses. Könnyen elképzelhető, hogy végül nem egy új típusú ragasztó előállításánál, hanem gyógyszerek fejlesztésénél veszik majd igénybe.
(Via: Popular Science)
