Vérrel és könnyel telt a”magyarok évszázada”

Ma már némi romantikával gondolunk a végvári életre, mint olyan korra, amikor egy ország védte magát életre és halálra, ha kellett nők küzdöttek a falon, hősök születtek minden faluban. Részben így is volt, hiszen a szükség nagy úr, de akárhogy is nézzük, a török elleni harcok alsó hangon is vagy 250 évnyi szenvedést hoztak a Magyar Királyság lakóira.

Zsigmond korában még apró bábállamok alkottak ütközőzónát, de az oszmán-török portyák így is sokszor becsaptak magyar területre. A későbbiekhez képest talán az volt a különbség, hogy amikor a magyar had visszavágott, még nem magyar, hanem szerb, román, bosnyák falvakat sanyargatott…

Hunyadi kényszerű taktikája

A végeken folytatott stratégiában Hunyadi János hozott fájó, de elkerülhetetlen újítást. Eleinte még ő is megpróbálta útját állni a rabló, pusztító hadaknak, ám hamar rájött, ez lehetetlen. Hiába védték várak a folyóvölgyeket, a szorosokat, egy gyors lovascsapat, akár 10 ezer harcos is bármikor, bárhol benyomulhatott magyar területre.

Ha útjukat állni nem tudta, hát Hunyadi hagyta őket jönni, megvárta, míg foglyokat ejtenek, szekereket rabolnak, mozgásuk lelassul. Addigra a magyarok is megfelelő számban a helyszínre siettek, és szétverték a kifelé haladó ellenséget.

Rendre legyőzték a török csapatokat, cserébe viszont előtte “hagyták”, hogy szabadon dúlják a vidéket, gyilkoljanak és fosztogassanak – magyarázza Baltavári Tamás történész, a kor hadtörténetének szakértője, a Történelmi Animációs Egyesület elnöke.

Kiváló példa a kenyérmezei csata, ahol az oroszlánként üvöltő, vérben gázoló Kinizsi Pál vadságától még saját vitézei is megrémültek.

Elképesztő pusztítás – háborúban

Mohács után változott a helyzet. Az országból egyre nagyobb részt kiszakító hadjáratok közti szünetekben többé-kevésbé béke honolt évekig, akár több évtizedig is. A köztudatban a mai napig úgy él, hogy még ezekben a békeévekben is állandóak voltak a csatározások, a portyák során falvakat raboltak ki, égettek fel. Gyakorlatilag az ország közepét 6-700 kilométer hosszan átölelő sávban a 150 éves megszállás alatt állandó volt a pusztítás.

Ez ilyen formában nem igaz – mondja Baltavári Tamás. A török háborúk tényleg elképzelhetetlen anyagi és emberveszteséget okoztak az országnak, de egyre több kutatás mutat rá: ezek oroszlánrészét a hadjáratok alatt szenvedtük el. A harmincéves háború harci cselekményei, a nyomukban járó éhínség és járványok például a Magyar Királyság lakosságának 30 százalékát irtották ki.

Elképesztő arány, de háborús években történt. Békeidőben mind a török, mind a magyar fél inkább megült a maga várában, és próbált megélni, ahogy tudott.

Hősök évszázada

Rettenetes idők voltak annak ellenére, hogy Baltavári is egyetért azzal, a XVI. volt a “magyarok évszázada”. A reformációval kibontakozott a magyar nyelvi kultúra, a három részre szakadt országban örök fényű szellemi kincsek születtek. És születtek mások is: hősök minden településen – az ember rá volt kényszerítve a harcra, a győzelemre, ha életben akart maradni.

A legjobb példa erre másfél évszázad végvári vitézeinek generációkon át szolgáló több százezres tömege. A sors, a kényszer faragott belőlük hőst.

Kik voltak ők? Ma azt mondanánk, lecsúszott emberek. A török hódítás miatt nincstelenné vált magyar kisnemesek tömege, földjeikről, otthonaikból elűzött parasztok, az oszmánok elől menekülő szlávok, románok. Olyanok, akiknek más lehetőségük nem is igen maradt, mint felcsapni katonának a zsoldért. Ám ez nem zárja ki sokak erős motivációját: a keresztény buzgalom, a “keresztes harc” eszméje, hazájuk felszabadításának vágya és a bosszú.

Ha életre-halálra kellett verekedni, a végvárak katonái voltak az elsők, de békeidőben nem igazán tudtak mit kezdeni magukkal. A fizetség gyakran csúszott, pénzt nemigen láttak. A bécsi udvar sokszor természetben fizetett: lábas jószággal, gabonával, posztóval. Utóbbi gyakorlatilag a végvidék valutájává vált, csereberélni lehetett, talán még pénzre is váltani. Nem véletlen a keserű mondás: “se pénz, se posztó”.

Nagyon, de nagyon sokszor megesett, hogy adott vár kapitánya maga állta vitézei bérét birtokai jussából. Aztán hogy visszakapta-e az összeget a királytól vagy sem, az nagyrészt szerencse és “lobbi” kérdése volt.

Vigyázták a békét, inkább csak raboltak

Jelen korunkból visszatekintve végvári vitézeinket nem neveznénk egy szimpatikus társaságnak. Abból éltek, amihez értettek: a verekedésből. Ha pedig évtizedekig nem volt háború, ők feltalálták magukat. Ma úgy mondanánk, “követeléseket hajtottak be”, emellett kereskedőkaravánokat kísértek, testőrködtek, ha úgy hozta az élet, rablóportyákat indítottak. Próbáltak életben maradni, pótolni a kieső zsoldot, kis mellékesre szert tenni.

Utóbbi esetben tegyük félre romantikus fantáziánkat, a portya – békeidőben – korántsem egy-egy ellenséges helyőrség, vár elleni támadást, netán falvak kifosztását jelentette. Az ilyen akciók azonnal felboríthatták az Oszmán és a Habsburg Birodalom közti, mindig is nagyon törékeny status quót, egyetlen helyi parancsnok sem merhette egyedül bevállalni.

Ha ilyen történt, akkor a szálak Bécsig vagy Isztambulig vezettek, és a legfelsőbb körök háborús szándékának előjelei voltak.

A békeidőben vezetett portyák dicsőség helyett inkább a vagyongyarapítást szolgálták. Egy szép, török oldalon legelésző ménes, kövér gulya megszerzése nem okozott diplomáciai feszültséget. Ha ehhez le kellett vágni az őrzésre kirendelt török csapatot, az már virtus kérdése volt.

Veszteség nélkül

A csetepatéktól mentes békeévekre itt van például Kiskomárom esete. Az aprócska vár Kanizsa közelében állt, mondhatni a legforróbb körzetben. Katonasága nem haladta meg az 50 főt, amiért nekünk most fontos, hogy a XVI. századból – szinte egyedülálló módon fennmaradtak Kiskomárom két évtizedet folyamatosan lefedő zsoldkönyvei. Ezekből tudjuk, hogy a várnak egy generáción keresztül gyakorlatilag nem volt embervesztesége.

Ha valahol, hát Kanizsa mellett békeidőben is bőven nyílt volna lehetőség portyára, mégsem történt. Máskülönben elképzelhetetlen, hogy húsz évig szinte ugyanazok a vitézek szolgáljanak

– emeli ki Baltavári Tamás.

Természetesen nem azt mondjuk, hogy a kisebb-nagyobb hadjáratok szüneteiben nem folyt vér. Kisebb csetepaté, határvillongás bárhol és bármikor kirobbanhatott, a határközeli falvakon való sarcszedés volt mindig békés. De az igazán nagy vérontás, ami falvakat irtott ki, egész vidékeket tizedelt meg vagy szó szerint néptelenített el, az a török kor egészében a “hivatalos” háborúkhoz köthető.

A végvári vitézek “vérszomját”, dicsvágyát békeidőben leginkább a párbajok, akkoriban úgy mondták, bajvívás elégítette ki mindkét oldalon. Erről, és a leghíresebb magyar bajvívóról, Thury Györgyről lesz szó cikkünk következő részében.