A boldog békeidőkben Magyarország épült és fejlődött, az ezredfordulón ezer éves államban a nemzeti hevület tetőpontjára ért. Épült és szépült Budapest is, a korabeli lapok nem kis büszkeséggel számoltak be a főváros hatodik hídjának 1903. október 10-ei átadásáról, amelyet “boldogult királynénk emlékére Erzsébet-hid-nak neveztek el. Az új hid valóban nagyszerű alkotás s diszére válik nemcsak fővárosunknak, hanem a magyar műszaki tudománynak és iparnak is, mert magyar emberek tervezték s magyar munkások épitették fel csupa hazai anyagból.”
Éljen a híd!
“Annyival nagyobb dicsőség volt pedig ezen hatalmas hid felépitése, mert egész Európában ennek van leghosszabb nyilása: 290 méter, a mi a munkálatot rendkivül megnehezitette.” A híd rendkívüli erejét és szilárdságát a megnyitó előtt alaposan tesztelték: “annyi kővel rakták meg, a mi körülbelől 35 ezer ember sulyának felel meg. És e hid e roppant suly alatt alig hajolt meg. A hidon különben van kocsiút és két oldalt gyalogjárók; az előbbi 11 méter széles, – ezen villamos kocsik is fognak közlekedni, – a gyalogjárók pedig egyenként negyedfél méteresek, tehát kétszer olyan szélesek, mint a Lánczhidnál”.
A frissen átadott Erzsébet híd (Fortepan/Schoch Frigyes)
Az ünnepélyes átadásra a király is hivatalos volt, ám végül mégsem tudott megjelenni. Helyette József főherceg dideregte végig az ünnepséget, ugyanis “zuhogott az eső, hidegen fújt az őszi szél. A pesti hidfőn ment végbe a megnyitás szertartása, miniszterek, állami méltóságok különböző hatóságok képviselői és számos meghivott vendég jelenlétében”.
“Éljen a hid és éljenek boldogúl mindazok, a kik rajta járni fognak!” – mondta megnyitóbeszédében a főherceg, majd a nagy esőre való tekintettel hintón haladt át elsőként az új hídon. Utána a megnyitón résztvevő tömeg esernyők alatt. Ezen a napon éjfélig bárki ingyen átkelhetett, “aztán a vámszedők megkezdték a négy fillér hidpénz szedését”.
A szerencsétlen cserepes legény
A rajta járók boldogsága nem tartott sokáig. Már novemberelején szomorú hír jelent meg a lapokban: “Az első öngyilkosság az uj hídon”. Pedig korábban “a szép hídra az első megjegyzés az volt, hogy az öngyilkosok számára alkalmatlan, mert gyalogjáróját nemcsak vasrács veszi körül, hanem azon kívül még egy méter szélességű vas párkány, úgy hogy a halálba ugrónak a vízbe vetni magát nem lehet, csak ha van ideje átmászni korláton és felállni a széles párkányra.”
“A szerencsétlen Kovács Ferencz 17 éves szegedi cserepes legényt ez nem akadályozta. November első napjának késő estéjén beugrott a Dunába. Látták, mikor felmászott és a vízbe vetette magát, csónakkal utána is mentek a vízen, de hiába. A hídon ott hagyta kabátját. abban munkakönyvét és egy czédulát, melyre azt írta, hogy ne bonczolják fel.”
