Az ember elvette a folyók ártereit, mesterséges mederbe terelve őket megrendszabályozta a természetet. A manapság is gyakori árvizek viszont azt mutatják, a győzelem nem teljes, a természetet leigázni nem tudjuk, még mindig “a víz az úr”. Magyarországon a tavaszi esők és a hóolvadás együttesen okozzák a legnagyobb áradásokat, a helyzetet jégzajlás ronthatja: az összetorlódó jégtáblák elzárják az utat, felduzzasztják a vizet a felsőbb szakaszokon.
A jég teszi nagyon veszélyessé
Árvíz szempontjából Pest rossz helyen fekszik, a Duna árterében, sőt a mai Nagykörút egykor a folyó egy kanyarulata, úgynevezett fattyúága, amit fokozatosan feltöltöttek. Bal oldalt Mikoviny Sámuel 1737-es térképén a mai Nagykörút, amikor még a Duna mellékága volt (Wikipedia). A legnagyobb áradás 1838. március 13-18. között pusztított a városban. Az “sötét fellegek” már januárban vészjóslóan gyülekeztek. Óriási havazás párosult a hideggel, a Duna Bécsig befagyott. Vásárhelyi Pál március elején minden addiginál komolyabb árhullám levonulását jósolta és a Duna szabályozását sürgette.
A probléma az volt, hogy a sík vidékre kanyarodó folyó medre sekély volt, tele szigetekkel és zátonyokkal, a jég nem tudott elég gyorsan levonulni, sok helyen alakulhattak ki jégdugók. Minden úgy történt, ahogy Vásárhelyi megjósolta: a hirtelen megindult olvadás hihetetlen mennyiségű vizet juttatott a folyóba, amit a Csepel-szigetnél összetorlódott jég visszaduzzasztott.
Sírás, ordítás, dúló enyészet
Pest-Buda lakossága edzett volt ilyen téren, most is inkább kíváncsian, mint rettegéssel követték az eseményeket, bámészkodtak a parton. Ma úgy mondanánk, beindult a katasztrófaturizmus. Aztán március 13-án felgyorsultak az események. “A víz partjain már túllépett, a bőszült folyam a váci töltést már átszakította, de a jég folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy mérgét már kiöntötte. Ezen reményben színházba mentem, s még nem vala vége a darabnak, midőn híre futamodott, hogy a víz már a városban van”- írta naplójába Wesselényi Miklós.
A gátak átszakadtak, először a mai Váci utca és Deák Ferenc utca környéke került víz alá, majd a Lehel tér felől is elindult az ár, de a budai oldal partmenti, alacsonyan fekvő területeit is elöntötte. A város vezetése bízott a korábban megerősített töltésekben, nem számítottak ekkora áradásra. A mentés így csak másnap, március 14-én kezdődött, ekkor nevezték ki árvízi biztossá Lónyai Jánost. Itt volt az ideje, Wesselényi szerint „Már ekkor kezdettek a házak omlani s düledezni. Ezeknek ropogása, rohanása, a vízt közt emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a duló enyészetnek.”
Mentés a jeges árból (Wikipedia)
Víz alatt a fél város
Pillanatok alatt mintegy 50 ezren veszítették el tetőt fejük fölül, a közvetlen életveszélyből csónakokon mentették az embereket a jeges áradatban. A menekülőket stabil épületek emeleteire, padlására, vagy magasabban fekvő, külvárosi területre vitték. A Duna március 15-én tetőzött, a Nagykörút mentén a Terézváros, a Józsefváros és a Ferencváros jelentős részét csaknem kétméteres víz borította, a legnagyobb, 2,6 méteres mélységet utóbbi városrészben mérték.
A halálos áldozatok száma 151 volt, 2281 épület elpusztult a Pesti oldalon, 827 súlyosan megrongálódott, mindössze 1146 ház maradt épségben. Budán is összeomlott 204 épület és 262 vált használhatatlanná. ötven-hatvanezer ember vált hajléktalanná, egyharmaduk mindenét elveszítette. Országszerte egyébként az árhullám 153 ember életét követelte és 10 ezer épületet pusztított el, négyezret megrongált. Az árhullám 18-án vonult el, ezután a József nádor vezette Városszépítő Bizottság megkezdte a károk felmérését és a helyreállítást.
Számos tábla jelzi a város különböző pontjain ma is, meddig ért a víz (Wikipedia)
A bizottság egy modern városrész felépítését tűzte ki célul oly módon, hogy a jövőben jobban ellenálljon az árvizeknek. Megtiltotta például a vályogból való építkezést, szabályozta az alap mélységét, a falak vastagságát, az árvíz szintjénél mélyebben fekvő udvarokat fel kellett tölteni. Építkezni pedig ettől kezdve csak hivatalos engedéllyel, a tervrajz előzetes ellenőrzése után volt szabad. Ez az árvíz adta az utolsó lökést a magyarországi folyószabályozásokhoz is: bár a gyakorlatban még évtizedekig nem történt komoly előrelépés, az 1849-50-es országgyűlésen törvényt alkottak munkálatok megkezdéséről.
