Rejtélyes, az orbánchoz hasonló járvány pusztította Európa népeit a középkorban. Az ijesztő tüneteken még ma is megborzongunk, nem csoda, ha a kor emberein páni félelem uralkodott el, és isteni büntetésnek tekintették. Egyik formája hányással, hasfájással, szédüléssel, égető érzéssel kezdődött, majd az ujjak, kéz- és lábfejek megfeketedtek, mumifikálódtak és vérzés nélkül leváltak a testről.
Szörnyű mérgezés
A másik változatban az égető érzést bizsergés kísérte – ezért nevezték ezt a fajtáját bizserkórnak is -, majd epilepsziára hasonlító izomgörcsök léptek fel. A fura kórt Szent Antal tüzének nevezték, mert gyorsan elterjedt, hogy aki a remete szent ereklyéi előtt imádkozik, netán felkeresi egyiptomi sírját, meggyógyul. A probléma méretét mutatja, hogy egy szerencsésen felépült nemes kórházat alapított a Szent Antal tüzének gyógyítására, később gyógyító szerzetesrend alakult hasonló célból.
Ma már tudjuk, hogy nem járványról, hanem egy ergotizmusnak nevezett mérgezésről van szó, amelyet az anyarozsnak, vagy varjúkörömnek nevezett gabonaparazita gomba okoz. Esősebb, hűvösebb nyarakon és főleg a rozson jelenik meg egy madárkörömhöz hasonló kinövés, ami maga a toxikus anyagokat tartalmazó gomba. A kenyérbe őrölve tömeges megbetegedéseket okozott. A kis jégkorszaknak nevezett időszak klímája kifejezetten kedvezett az anyarozs terjedésének, miközben az “igénytelen” rozs fogyasztása is elterjedt.
Liszt és tűz
A pestis után a Szent Antal tüze volt a középkor legrettegettebb nyavalyája, “népi gyógymódját” sokkal inkább nevezhetjük érdekesnek, mint hatékonynak. A megelőzést szolgálta például, hogy Remete Szent Antal napján, valamint kedden és pénteken tilos volt lisztbe nyúlni. A beteget lisztbe hempergették, liszteszsákkal verték, de alkalmazták a tüzet tűzzel elvét is: acéllal és kovával tüzet csiholtak a páciens fölött. Hatékonynak tekintették a vizet is, amelyben a kovács a tüzes vasat hűtötte vagy amellyel a parazsat locsolta, a “kezelést pedig Antal nevű férfinek, lehetőleg hetedik gyereknek kellett végeznie.
Az anoniták ispotályaiban szerencsére mai szemmel is hatékonynak tartott gyógymódot alkalmaztak. A beteget megmosdatták, tiszta ruhába öltöztették, gombafertőzéstől mentes fehérkenyérrel, hússal, sok zöldséggel és gyümölccsel etették, amihez gyógynövényekkel kevert bort adtak.
Táncoló pestis vagy vitustánc
Egyes feltételezések szerint az anyarozshoz kapcsolódhat a táncoló pestis néven ismert korabeli betegség is, mivel az anyarozs lizergsavat, az LSD alkotóelemét is tartalmazza. Ez okozhatta azokat a hallucinációkat és hisztérikus kirohanásokat, amelyeket például Strasbourgban jegyeztek fel 1518 júliusában. Egy asszony napokig táncolt az utcán, majd egyre többen csatlakoztak hozzá, egy hónap alatt 400 ember ropta a város utcáin és terein. Nem tudták abbahagyni, többen szívrohamban, vagy végkimerülésben haltak meg.
Hasonló történt Aachen utcáin is 1374. június 23-án. A táncoló pestisnek vagy pestistáncnak elkeresztelt kórt a korabeli orvosok természetes betegségnek nyilvánították, amelyet a “forró vér” okoz. Rögtönzött színpadokkal és zenészekkel ösztönözték a táncot mondván, meg fognak gyógyulni, ha kitáncolják magukat. Az első eset Szent Vitus katedrálisban fordult elő, ezért nevezték vitustáncnak is, vagy nyavalyatörésnek.
