Gyakori bosszankodás forrása a nagyvárosokban tömegével élő galambok által termelt piszok. Nincs városi ember, akit még ne tiszteltek volna meg egy-egy bombával, de visszataszítóvá teszik a szobrokat, műemlékeket, ablakpárkányokat, erkélyeket… Ezen túl betegségeket is terjeszthetnek. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a legtöbb városi ember utálja a galambokat és azzal sem árulunk el titkot, ha hozzátesszük: magunknak köszönhetjük.
Maga az állat egyébként sokkal inkább csodálatra, mint gyűlöletre méltó. Sok galambfaj képviselői egy életre választanak párt maguknak. Ez az erős családi kötelék, valamint a területhű, nem vonuló életmód tette őket kedveltté az emberek szemében. A galamb háziasítása 4-6000 évvel ezelőtt történt a barlangokban, meredek sziklafalak hasadékaiban fészkelő szirti galambból.
A házigalambok évezredek óta részesei az emberi kultúrának, elsősorban a városlakók életének: táplálékot jelentenek, hírt visznek, házi kedvencként gyönyörködtetnek – ismerteti a Magyar Madártani Egyesület. Részt vettek a két nagy világégésben is, szövetséges katonák életét mentették meg azzal, hogy kémjelentéseket, harcászati információkat juttattak el a vezérkarnak, sokszor a rádiónál is jobb hatásfokkal. A II. világháborúban alkalmazott mintegy 250 ezer postagalambból 32 megkapta az állatok számára alapított legmagasabb birodalmi kitüntetést.
Fotó:MTI
Addig nincs is baj a házi galambbal, amíg ellenőrzött körülmények között él hozzáértő tenyésztőknél. A gond akkor kezdődik, amikor az emberi gondoskodás megszűnése vagy túlnépesedés miatt elszöknek, és részben visszavadulva parlagi galambbá válnak. A félvad galambok azért jelentenek problémát, mert az emberi felügyelet hiányában korlátlanul érvényesülhet elképesztő alkalmazkodó- és szaporodóképességük, és a nagyvárosokban akár milliós állományuk is kialakulhat.
Sikerük alapja, alkalmazkodóképességük mellett, fantasztikus utódgondozásuk. A galambok, több madárfajhoz hasonlóan, a begy megduzzadó falából képződő, az emlősök tejéhez hasonló váladékkal etetik a fiókáikat, fészekaljanként általában kettőt. A begytejnek köszönhetően az utódnevelést nem korlátozza a szezonális táplálékkínálat. Így a parlagi galamb a városok szerves hulladékban és fészkelőhelyben gazdag környezetében egész évben, télen is képes költeni, akár évi nyolc alkalommal.
Nagy tömegben, piszkukat mindenhol szétszórva pedig az ember “barátjából” „szárnyas patkány” válik. Ezért azonban a nemtörődömség a felelős. Az ellen, hogy a településeken nem élnek meg a természetes ragadozóik és az épületek tökéletes fészkelőhelyül szolgálnak számukra, nemigen tehetünk. A nemtörődöm módon kezelt, szétdobált szerves hulladék vagy a célzott etetésük miatt korlátlanul rendelkezésükre álló a táplálékról viszont már igen.
Ilyen körülmények között elég néhány betelepülő példány, és néhány év-évtized alatt máris felhőkben lepik el a parkokat, köztereket, lakótelepeket. A madártani egyesület szakemberei szerint tehát a probléma nem természetvédelmi jellegű. Humán- és állategészségügyi, köztisztasági, műemlékvédelmi és állatvédelmi kérdés, amit nagyságrendjéből és jellegéből következően csakis a települési önkormányzatok lehetőségeivel és irányításával lehet kezelni.
