A szuperízlelők – ahogy az az elnevezésből kitalálható – azok az emberek, akik kiemelkedően jól teljesítenek, ha az ízek érzékeléséről van szó. Képességük fiziológiailag annak köszönhető, hogy nyelvükön az átlagosnál sokkal több olyan dudor van, amelyeken az ízlelőbimbók laknak.
Számos tudományos felfedezéshez hasonlóan, a szuperízlelőkre is teljesen véletlenül bukkantunk rá – egy 1931-es laborbaleset leplezte le őket.
Nyolcvan évvel ezelőtti írásában Arthur L. Fox arról számol be, hogy éppen egy feniltiokarbamid (PTC) nevű anyagot állított elő, s mikor át akarta helyezni egy tárolóedénybe, a por véletlenül szerte-széjjel szállt a laborban. Tudóstársa, dr. C. R. Noller megjegyezte, hogy a porfelhőnek roppant keserű íze van, azonban a forráshoz sokkal közelebb álló Fox semmit nem érzett. Még azután sem, hogy egyenesen megnyalta a kristályos anyagot.
E két különböző észlelés kísérletek sorához vezetett, melyből akkoriban azt szűrték le, hogy korra, nemre és nemzetiségre való tekintet nélkül találni olyan embereket, akinek ízlelése dr. Nolleréhez hasonlóan fokozottnak tekinthető.
Azóta már azt is tudjuk, hogy a nőknek nagyjából 35, míg a férfiaknak csupán 15 százaléka tartozik e csoportba, s az afrikai, ázsiai és dél-amerikai származásúak közt az átlagosnál több a szuperízlelő.
Arra azonban a tudósok egyelőre nem jöttek rá, hogy milyen evolúciós előnnyel bír ez a képesség – azon túl, hogy kiváló szakács és borszakértő lehet az ember. Esetleg az szolgálhat magyarázatul, hogy a mérgező növényekben található alkaloidok gyakran keserűek, vagyis fogyasztásuk elkerüléséhez nem árt, ha az ember megérzi a méreganyagot.
